"A húsvét igazán különlegessé válik, amikor a felespohár koccintása összhangban van a pálinkásüveg csilingelésével." - Fedezd fel Tóth Marcsi *Erdő van idebenn* című művének világát! - Könyves magazin

Egy ismerős falu, ahol tizenvalahány éven át követjük az itt lakók életét. Sejtelmekkel és babonákkal teli teret mutat Tóth Marcsi az első könyvében: olvass bele az Erdő van idebenn című kötetbe!

Mara, a 44 éves anya, 15 éves lányával érkezik a kis faluba, hogy új életet kezdjen barátnője, Dijanka panziójában. Az anyagi helyzete válságos, a teljes összeomlás határán egyensúlyozik. Dijanka lánya, Lotti, akivel Mara lányának szoros barátsága alakul ki, haraggal telíti a mindennapjait. Míg Kismara próbálja megérteni a világot, és keresni a helyét benne, Lotti inkább a csalódásokkal küzd. Az ő kapcsolatukon és élményeiken keresztül ismerjük meg a falu többi lakóját, mindennapjaikat, álmaikat és félelmeiket. Tóth Marcsi első könyvének cselekménye Eger és Ózd között játszódik, és az Erdő van idebenn című műből most megosztunk egy részletet.

**Az állatorvos szívfájdalma** Egy esős délutánon, amikor az ég szürke felhőkkel borult, az állatorvos, Péter, a rendelőjében ült, és a nap során elvégzett munkájára gondolt. Az állatok iránti szeretete vezette őt ezen a pályán, de néha a hivatása terhe túl nehéznek bizonyult. Aznap különösen megviselte egy kis kutya, Bella története. A kicsi, szőrös lélek, akit a gazdája elhagyott, gyenge és beteg volt. Péter mindent megtett, hogy megmentse, de az állapotát már nem lehetett helyrehozni. Amikor a gazdája végül megjelent, hogy elbúcsúzzon, Péter szívében fájdalom és tehetetlenség keveredett. Ahogy nézte a gazdi könnyes szemét és a kis Bella remegő testét, rájött, hogy ez a pillanat nem csupán az állatorvosi munka része; ez az élet és a halál határvonalán való egyensúlyozás. Az állatok iránti szeretete, ami mindig is hajtotta, most egyre inkább a bánat forrásává vált, amikor szembesülnie kellett azzal, hogy nem minden történet végződhet boldogan. A rendelő falain belül a szívfájdalom és az öröm keveredett. Minden egyes gyógyulás, minden egyes új élet kezdetével együtt járt a veszteség fájdalmával is. Péter tudta, hogy a munkája nemcsak a gyógyításról szól, hanem a szeretet és a búcsúzás művészetéről is. A szívében hordozta az összes elhunyt állat emlékét, és minden egyes eset után kicsit nehezebb volt tovább lépni. De ahogy a nap végén a felhők lassan eloszlottak, és a napfény átszűrődött a rendelő ablakain, Péter tudta, hogy a hivatása nem csupán a bánatról szól. Az állatok, akikkel találkozott, mind hozzájárultak az életéhez, és a szeretet, amit adtak, mindig is erősebb lesz, mint a fájdalom, amit át kellett élnie.

Koli a betonon heverészett, mint egy elhagyott szarvas, lábait lazán az ég felé emelve. Tappancsainak húspárnái repedezettek voltak, bőre szárazzá vált az idő múlásával. Fejét oldalra fordította, és behunyt szemmel lihegett, mintha a világ zajától távol akarna maradni. Az áprilisi szél finoman járt át a fák ágai között, míg a napfény csillogó csíkokat húzott a betont borító hőmérsékletére. Amikor a Family Frost kocsi dudálása hirtelen megtörte a csendet, Koli csak fülét mozdította meg, mintha az eseményekhez való kapcsolódás már nem érdekelte volna. „Nem tetszel nekem,” mondta Mara, miközben csípőre tett kézzel megállt a kutya előtt. A lavórt a földre helyezte, és az udvaron terjengő öblítőillat kellemesen simogatta a karját. Közben az ágyneműket a kötélre csipeszelte, és a puha anyagok között a frissesség érzése lengte körül a teret.

Dijanka teraszra néző irodájának ajtaja félig nyitva állt, a napfény még mindig beszűrődött, de az asztali lámpa fénye élesedett a sötétedő szobában. Az íróasztalon heverő kimutatásai felett hajolt, a fáradtság jelei megjelentek az arca körül, a fekete tus már-már elkenődött a szeme alatt. — Mi történt a kutyával? — kérdezte Mara, miközben a figyelme a papírokra összpontosult, nem emelve fel a fejét. — Koli beteg, azt hiszem — válaszolta Mara, és leguggolt az állat mellé. — Édesem, mi bajod lehet? — szólt hozzá, a hangjában aggodalom csengett. — Hol fáj? Nem szoktál te így viselkedni. Erős kezei közé vette a kutya nagy fejét, amely hálásan dőlt neki, miközben hagyta, hogy átkutassa a fülét takaró szőr között. — Kullancs, Dijanka, kullancs! — mondta Mara, miközben a kutya félénken nézett rá. — Rohan az erdőbe, ilyenkor tavasszal mindig túlzottan felfokozott, ugrál a patakba, a tóba, hempereg a lapulevelek között. — Ha kullancs, akkor Tivadart kell hívni, — felelte Dijanka, de még mindig nem nézett fel a munkájából, — hívd csak, majd én beszélek vele. Mara felállt, és vizes kezét a rövidnadrágjába törölte, miközben a kutyát figyelte, és az aggodalom egy pillanatra elhomályosította az eszét.

Dijanka késő délutánonként már felpolcolt lábbal, félrebillent fejjel, Xanaxtól elbódultan meredt a venezuelai sorozatokra, gyakran elnyomta az álom a tévézés közben, ilyenkor a folyosóra is áthallatszott a darabos horkolása. Soha nem ment le az emeletről, hogy kinyissa a kaput, pedig a dallamcsengő hirtelen felhangzó tülkölése azonnal szétfeszítette az álomittas délutánt. Mara a másik csatornán követte a sorozatot, a nagy odafigyelés közepette néha meg-megkopogtatta a kést a kistányéron, ahol a vajat készítette elő az uzsonnájához. Amikor félrehúzta a függönyt, hogy ellenőrizze, vajon az állatorvos érkezett-e, az ablakon lógó hímes tojások hirtelen elkezdtek hintázni. Tivadar támasztotta a kaput, egyik kezében egy régi centrumos szatyor, a másikban egy megkopott orvosi táska volt. "Ne nyomd már, megyek!" kiáltotta Mara, majd ruganyosan leugrott a csigalépcsőn. Fürge volt, mint mindig, hiperaktív, a múltkor épp egy ilyen mozdulattól húzta meg a bokáját, de ő már csak ilyen, még a harmadik napon a epekőműtétje után is a kertben lapátolta a havat.

Ez totálkáros, futott át az agyán, miközben Tivadar vértől átható tekintetébe fúrta a szemét.

A férfi berogyasztott térddel, kopott, sötétkék farmerban, farmerkabátban, torzonborz szakállasan az egyik kerítéslécbe kapaszkodva, szemtelen sóvárgással bámult rá. Nem kellett félteni ezt a nőt, de gyűlölte, ha így meggusztálta egy férfi, mint most, ez a valaha jobb napokat látott Tivadar is, gátlástalanul és kajánul, míg térde mellett himbálta a szatyrát. A világbajnok kutyád csak nem beteg?, kérdezte a férfi, úgy buktak ki belőle a szavak, mintha felöklendezte volna őket. Az hát, totálkáros, gondolta Mara, még sincs más állatorvos az egész nyomorult faluban, de hangosan csak annyit mondott, kullancs van benne, ja, megfuttattam, beugrott a patakba, aztán hempergett a bükkösbe', ott szedhette össze, azzal elfordította a kulcsot a kiskapu zárjában. Megfuttattad, lépett be Tivadar, kötnéd láncra, mit futtatod, nincs itt derbi.

A szél lágyan simogatta a holland fekete tulipánok virágait, amelyeket Kismara hozott haza az anyjának egy amszterdami csereutazás során, mint egy különleges emléket. Ezek a gyönyörű növények a család nagy becsben tartott sziklakertjébe kerültek, amely tele volt a Bükki Nemzeti Parkból gyűjtött kövekkel, amelyeket Emberrozival együtt csempésztek oda, amikor még az erdőgazdaságban dolgozott. De a Nagysága nem sokat törődött velük; egyszer megjegyezte, hogy "szépek", de az igazi értéküket sosem látta meg – miért is érdekelné, hogy egy ilyen kőben az egész erdő története rejlik?

Egyedül vagy?, kérdezte Tivadar, és elrúgott a lába elől egy nyálas rongyos teniszlabdát. Mara nem válaszolt, leguggolt Koli mellé, látod, alig él, teljesen le van gyengülve, nézett fel a férfira.

Az állatorvos megjelenése kissé zavarba ejtő volt, ahogy fél térdre ereszkedett. Koli, a kutya, fejét gondosan vette a kezébe, és mélyen a szemébe nézett. Aztán, mintha csak a szőr titkait akarta volna felfedni, széttúrta a szőrt a fülénél, és elkezdett matatni a táskájában. Hamarosan előhúzott egy csipeszt, amelyet diadalmasan emelt fel a levegőbe. „Volt probléma, most már nincs” – dünnyögte magában, majd Koli fölé hajolva, a füle tövénél ügyesen összecsippentette a kullancsot, és kihúzta az állatból. „A schnauzerek fülét mindenképp kurtíttatni kell” – mormolta maga elé, miközben fél szemmel Marára pillantott. „Tudom, de egyszerűen nem volt szívem hozzá” – védekezett Mara. „Nincs szíved, azt már mondtam” – vágott vissza gúnyos hangon az állatorvos. „Felírok gyógyszert, hogy felerősödjön a kutyád, Bélapáton tudod kiváltani” – mondta, miközben a meggyűrődött receptkönyvének felső lapjára már karistolta a betűket. Felállva, megvakargatta Koli fejét, akinek a nyelve végigsimította a férfi bütykös kézfejét. „Menjünk be, az asztalon jobb írni” – javasolta Mara, és elindult a panzióhoz tartozó, alacsony mennyezetű kis konyhába, amely a készülő finn szaunával, szoláriummal és garázzsal együtt rejtőzött a szolgálati lakrészben.

Pálinkád nincs?, kérdezte Tivadar, és kényelembe helyezte magát az egyik tulipános széken. Te már előhúsvétoltál, pedig még csak csütörtök van, csinálok neked inkább egy kávét. Csak a szikvizes Gazsinál voltam, beoltottam a Bundit, volt törköly, mondtam, neeeem iszok már napközbe', de addig erőszakoskodott, mit tiltakozzak, mesélte, és kigombolta kikopott gallérú piszkosszürke inge felső gombját. Ja, erőszakoskodott, mondta Mara, miközben megtömte a kávéfőzőt, mer' az az erőszakos fajta.

Lejáratod magad, alig állsz a lábadon, mondta a férfinak, míg az az egyik térdét a másikhoz dörgölte az asztal alatt, surrogott a farmernadrágja, mint a smirglipapír.

Hogyan lehet az, hogy még sosem találkoztam a lányoddal? – kérdezte Tivadar, a kíváncsiság tükröződött a szemében. Azt mondják, igazán szép és okos kislány – tette hozzá. Mara hangja egy pillanatra megingott, amikor válaszolt: Van egy fiam is. Hogy viseled ezt a nélkülözést? – faggatta Tivadar, miközben simította el izzadt homlokából a világosbarna haját. Mindenki tudja, hogy Dijanka halálra dolgoztat – tette hozzá, kissé fáradtan. Mara magában morfondírozott: Keljenek ötkor, hogy időben beérjenek a faluból az iskolába? Gyerekek, gyerekek – mormolta Tivadar, mintha a gondolatok súlya nehezedett volna rá. Mi is szerettünk volna gyermeket Pirossal, de valahogy nem sikerült – folytatta, és a hangjában nyomott fájdalom csendült. Miskolcra jártam orvoshoz, de hiába, nem tudom, miért. Ha nekem lenne gyermekem, sosem hagynám magára.

Kotyogott a kávé, Mara egy bögrét keresett, de tekintete elkalandozott a férfiról, aki megbabonázva bámulta a fűszeres polcra helyezett műnövényt. „Utálom a műanyag dolgokat,” mondta, miközben ujjával a növényre mutatott, és a szájából kifröccsent a nyál, „minek ez, csúnya.” Mara csak vállat vont. „Beszéld meg a Naccsasszonnyal, ő biztos tud valamit.” A nagykerben leárazták az összes selyemvirágot, és akkor a nő teljesen megörült, rengeteget vásárolt. „Adsz egy kis pálinkát?” kérdezte Tivadar. „Kár beléd,” felelte Mara, de lehajolt a hűtőhöz, vádlija megfeszült, sportcipője mintha a konyhapadlóhoz nőtt volna, akár egy szobor, a rövidnadrágja oldalán kicsit fel volt sliccolva, szépen kiemelve a feneke vonalát. „A húsvét akkor szép, amikor a felespohár összekoccannak a pálinkásüveggel, és amikor a délutánok ráérősek, akkor melegszenek fel az emberek,” gondolta Mara, és elmosolyodva lassan töltötte meg a poharát. Csak egy pillanat volt, Tivadar máris mögötte termett, és jót sózott a hátsójára. Mara, mint a villám, megfordult, és hatalmas pofont adott a férfinak, aki csak elröhögte magát, és bekapta a nő kezét, szopva az ujjait. „Csípős vagy, pont ezt szeretem!” „Na, tűnj el innen, Tivadar,” sziszegte Mara, hangjában fenyegetés csengett. Másik kezével rátámaszkodott a konyhapulton lévő vágódeszkára, a kenyérvágó késről lepergő morzsák pedig apró lyukakat szúrtak a bőrébe.

Elbírnék veled, zihálta a férfi, miközben közel hajolt az arcához. A szemeiben esdeklő fény csillant, egy röpke melegség, de hamarosan újra abba a fásult, kiábrándult állapotba zuhant vissza, ahonnan az imént elindult.

Arra van az ajtó, intett a fejével Mara, ahogy visszanyerte az önuralmát. A férfi lassan bóklászott az ajtó felé, megyek, megyek, dünnyögte maga elé, odakinn beszélt kicsit a kutyához, és elporoszkált a faragott székelykapuig, tompán csattant a retesz, ahogy becsukta maga mögött. Mara leült a székre, sóhajtott, és felhajtotta a kitöltött pálinkát. Nyikorgott a lépcső, és duzzadt szemmel, pongyolában megjelent az ajtóban Dijanka. Elaludtam, mondta maga elé, itt a vérnyomásmérőd?, kérdezte Marát, az elővette a fiókból, és odaadta neki. Megint ennyire iszik Tivadar?, alig bír menni, mondta Marának, és arrébb tette az asztalon a felespoharat. Mindig ivott az, felelte a másik, és a mosogatónak fordult, hogy ne látszódjon rajta, mennyire feldúlt. Dijanka álmos tekintettel hagyta, hogy hurkába szorítsa karját a szivacs, nyolcvan per hatvan, mondta maga elé, baromi alacsony, akkor ne szedj annyi nyugtatót, mondta Mara, de ha nem szedem, szétrobban a fejem az adósságoktól meg Lotti hülyeségeitől. Hagynod kéne má' élni, nem rossz az a gyerek, de Dijanka csak legyintett, és elterebélyesedett az ülőkén. Jé, itt hagyta a kulcsát, motyogta maga elé, és a feneke alól kivett egy bőrszíjra fűzött, sárga szigszalaggal beragasztott kulcsot. Elviszem neki, mondta Mara, és már indult volna. Majd elviszed később, ki kell sütni a csirkeszárnyat, aggodalmaskodott Dijanka, amúgy se hiszem, hogy ez a ház kulcsa, mindegy, minek a kulcsa, azért ne maradjon nálunk, válaszolta idegesen. Lassan telt az idő, és a sütögetést sem élvezte úgy, mint egyébként, Dijanka két pofára zabált, és a volt férjét szidta, mint esténként mindig.

Mara nem volt az a biciklizős fajta, amikor kitárta a kaput, hogy kitolasson a Ladával, sajnálkozva nézte, ahogy Koli bátortalanul csóválja a farkát. Most nem jöhetsz, édesem, mondta neki kedvesen. Semmi kedve nem volt a történtek után még egyszer találkozni az állatorvossal, de inkább bedobja neki a kulcsot, mint hogy még egyszer ő dobja be így magát hozzájuk.

Leparkolt az utca legutolsó házánál, utána már nem volt semmi, csak a pisztrángfüstölő felé vezető ösvény, a sötétben is friss volt még a levegő. Megnyomta a csengőt, nem szólt, persze gondolhatta volna a rozsdás tiszta udvar, rendes ház táblából, a felismerhetetlenségig elkoszolódott fekete, göndör szőrű kutyát ábrázoló vigyázz, harap feliratból meg a kilazult zsanérból. Kidőlt betonkockákon lépkedett a házig, oldalt a kerítés mellett, egy régi, fehér Skoda roncsai közt vadul nőttek a gazok, és egy ugráló, mocskos, fekete felmosórongyhoz hasonló puli vergődött láncra kötve a háza előtt. Égett a villany, és beszédfoszlányok hallatszottak ki a házból. Alacsony volt az ajtó, a konyhaablakon szögre akasztott piszkosfehér függöny lógott. Mara kopogására senki nem válaszolt.

Megnyomta a kilincset, és belépett a szobába, ahol egy üres asztal állt. A háttérben egy rádió zúgott, miközben az öregasszonyok monoton, ugyanazon szavakat mormolták a rózsafüzér fölött.

Mara öntudatlanul is megremegett, ahogy a hűtőre mágneses módon rögzített, megfakult színes fotóra pillantott, amelyen egy szőke nő félszeg mosolya tükröződött. Ő Tivadar felesége, Piros, aki már öt éve eltávozott az élők sorából. Tüdőrák kínozta, és Mátraházán sem tudtak segíteni rajta.

Képzeld el: Tóth Marcsi lenyűgöző fotója - Magvető/Hornyák Adrienn.