A Kádár-korszak utolsó napjainak szürke, füstös világában, ahol a Symphonia illata keveredik a konyak gőzével, a valóság szinte elmosódik. Az emberek kábultan bolyonganak a megszokott keretek között, miközben a történelem szele már a változás ígéretével f

"A dokumentarista fotográfia a való világot kutatja, a mulandóságnak állít emléket, vizuális időutazóként alkalmas egy kor hangulatának megidézésére" - olvashatjuk az október 15-én meghalt Kossuth-díjas fotográfus, Benkő Imre 2014-es akadémiai székfoglalójában. Benkő képein megelevenednek a Kádár-korszak Symphonia-füstbe burkolózó, konyakgőzös, kábult végnapjai. De megörökítette a rendszerváltozás éveit átható talmi eufóriát is - a lakótelepi kisközösségek és a fesztiválokon összeverődő törzsek profán ünnepeit.

Ahogyan a róla készült portrénkban említettük, Benkő Imre a végidők krónikásaként ismert. Empátiával közelítette meg a reménytelenség szakadékát, és a legkilátástalanabb helyzetekbe is derűt hozott. Szívesen merült el a legkülönfélébb kisvilágok varázsában, miközben bejárta a Föld szegleteit. Fényképezett a Szovjetunió szívében, beutazta Vietnámot Hanoitól Saigonig, afganisztáni tájakra is eljutott, Peking vibráló utcáit örökítette meg, míg Havannában az 1978-as Világifjúsági Találkozó alkalmával készített lenyűgöző sorozata is a nevéhez fűződik.

"Húszéves koromban kezdtem el fényképezni, és azóta 57 év telt el, ezalatt elég szép archívumot építettem. Szoktam mondani, hogy ha százvalahány évig élnék, akkor is lenne mit feltárni benne" - mondta a Punktnak öt évvel ezelőtt. Benkő Imre 82 évet élt, és bár a legfontosabb sorozatait már lezártnak tekintette, archívuma biztosan rengeteg értékes pillanatot rejt. Az ő legismertebb munkáiból, valamint a kevésbé ismert felvételeiből készült válogatással emlékezünk meg a szürke fény mesterművéről.

Benkő Imre képein soha senki nem tapasztalhatja meg az egyedüllétet. Még Csirmaz Miklós is, aki óvatosan emeli tekintetét az égre, nem marad magára. Az arcán megjelenő ráncok szinte egybeolvadnak az ózdi kohó fém lépcsőivel és az indaszerűen kanyargó vezetékekkel. Benkő 1986-ban, egy riport elkészítése érdekében látogatott el először Ózdra, és ezt követően kilenc éven át dokumentálta az acélgyár utolsó napjait.

A Tolózárműhely falai megviselt állapotban állnak, repedéseik és pókhálószerű mintázatuk mintha csak az ideológia gyengéd ölelésében maradnának egyben. Az előtérben Lenin szónoklatba kezd, míg a háttérben a Magyar Népköztársaság Kádár-címere sejtelmesen dereng. Marx és Engels dús szakálla erőteljes kontrasztot alkot a munkások sima, borotvált arcaival, mintha az idő és a gondolatok harca elevenedne meg a falak között.

„Az igazgatóság jóváhagyását kaptam a hosszú távú projektemhez, amelyben a Kassák Lajos Ösztöndíj is támogatóként működött közre. A munkások között pedig kifejezetten hasznos volt, hogy a Képes 7 magazin munkatársaként dolgoztam; így bátran mondhattam, hogy újsághoz készülnek a fotók, anélkül, hogy nagy szavakat kellett volna használnom, mint például a 'fotográfus'. A gyár hatalmas volt, így senki sem figyelt fel különösebben rám, és azt sem mondták, hogy 'na, ez megint itt van'. Semmi különös nem történt, csupán egy farmernadrágos, munkáskabátos fotós mozgott a területen – ennyi az egész” – mesélte Benkő Imre az ózdi tapasztalatairól a 24.hu-nak.

Benkő már MTI-fotós-újságíróként sem a gyorshírek világa köti le figyelmét; nem az élet felszínes, könnyed és esztétikailag vonzó pillanatait örökíti meg. Sokkal inkább az események mögötti történetek és mélyebb mondanivalók foglalkoztatják - írja Palotai János. A „Szürke fények” című albumban, amely Budapest különböző arcaival ismertet meg minket, Benkő a főváros legérdekesebb aspektusait tárja elénk. Az álarcos figurák és a hajléktalanok, a gondosan ápoltak és a kócosak, a jóllakottak és az éhezők mind egyaránt felvonulnak a változó város örök terein, megmutatva Budapest sokszínűségét és komplexitását.

Lenyűgöző párhuzamot vonni a Havanna-lakótelepen készült Kusturica-jelenet és a nyolc évvel későbbi fotó között, amely akár egy alacsony költségvetésű, távol-keleti horrorfilm hangulatát is megidézheti. Érdekes elképzelni, hogy milyen zenei aláfestés illik Benkő Imre lenyűgöző képeihez. Míg a bal oldali fotóhoz egy Goran Bregović dal mondhatni tökéletes választás, addig a másik képhez inkább egy sejteket átszövő, atmoszferikus vonós ballada lenne a legmegfelelőbb kíséret.

Ez az életkép valószínűleg spontán mémesedett volna, ha lettek volna mémek akkoriban. De nem voltak. A hibátlan tipográfia, a túl koszos műanyag szemetesvödör egyaránt a vastag csend kellékei, a kifejező tekintetek azonban roppant beszédesek.

"Millió és millió képet tárol az emlékezetünk, nehéz volna megmondani, kié hitelesebb. A darukezelő fentről, a koldus térdmagasságból ismeri a várost. A hajósok mindig a víz felől látják, az utcalányok meg a járdáról, ahonnan felszedik őket. Ahány nézőpont, annyi igazság. Ám van egy, akinek képei mindünkétől különböznek. A fotográfus az. Ő a kor egyik legfontosabb diagnosztája. Rögzíti a tényeket, s ezt néha olyan erővel teszi, hogy képtelenek vagyunk szabadulni a hatása alól. Befolyásolja látásunkat. Az ő utcáin és terein járunk, anélkül, hogy tudnánk" - írja a Szürke fények előszavában Végh Alpár Sándor.

"Itt valóban arcok vannak. És nem arcoskodás" - tapint a lényegre az Arcok - Sziget Fesztivál, Budapest 1993-2002 című Benkő-album előszavát jegyző Legát Tibor. Benkő Imre az indulásától 2022-ig dokumentálta a Szigetet. Emblematikussá váltak a K-hídon készített karszalagszelfijei. Az alább látható fiatalok közül többen már nagyszülők talán, és ki tudja, mi lett a sorsa a sötétkék Pepsi-ballonnak.

A fenti képen egyértelműen megfigyelhetjük az eksztázis különböző szintjeit. A léggitározó fejkendős fiú és a magasba emelkedő fiatalok dinamikusan emelik a hangulatot, míg a zsebre tett kézzel merengő, fekete pólós koncertlátogató, valamint a kellemesen beszélgető páros finoman keretezi a jelenetet. Az egész kompozíció egy varázslatos koncertélmény szívverését tükrözi.

Megkockáztatom, hogy ez az egyik legszebb Benkő Imre-fotó. A gyönyörű arcok mögé komplett coming-of-age sztorit képzelhetünk. És igen, ilyen lehetett a Sziget kölyökkora.

Benkő 1971-ben tette meg első lépéseit a Szovjetunió földjén, majd öt év elteltével Vietnám varázslatos tájait is felfedezte. 1984-ben Pekingben egy hónapot töltött, ahol elmerült a város kultúrájában és szokásaiban. A nyolcvanas évek során több alkalommal is megörökítette Észak-Korea titokzatos világát, képeivel bepillantást engedve a ritkán látott életformákba.

"1976-ban indultam el első vietnámi utamra, amely mélyen formálta az Ázsiához való viszonyomat. Ekkor még pályám kezdetén jártam, és egy rádióriporter társaságában utaztunk, éppen a két országrész újraegyesülésének idején. Amikor megérkeztünk Hanoiba a propelleres IL-18-as repülőnkkel, a monszun ködös, esős időjárás fogadott minket. A látvány lenyűgöző volt; mindenfelé rizsföldeken dolgozó embereket láttunk. 1983-ban egyedül tértem vissza, és újra felfedeztem azokat a vietnámi városokat és tartományokat, ahol korábban már fényképeztem. Sőt, ellátogattam a szomszédos Kambodzsába is, ahol egy magyar brigád árvaházat épített" - osztotta meg élményeit Benkő a Capa blogon.

"A szegény ázsiai országok felfedezése után a 2016-os japán utam különösen jelentős élmény volt számomra. Mindig is arra vágytam, hogy közelről szemlélhessem és megörökítsem az ember és a fejlett technológia közötti kapcsolatot, amelyet már Kínában is megtapasztaltam." - olvasható a Capa blog interjújában.