A rendszer változásának krónikája - "Csak a nyugodt átmenet biztosítja a problémák elhallgatását"

Úgy rémlik, Márai Sándor egyik Naplójában említi, hogy a mohácsi vész során keletkezett feldolgozatlan traumák generációkon át mérgezik a magyar emberek lelkét. Ez a gondolat eszembe juttatta Mező Gábor publicisztikai munkáit és esszénovelláit. Nem sokkal korábban találkoztam Jámbor Zoltán naplóival, akit orvostanhallgatóként koholt vádak alapján öt év börtönre ítéltek a kommunista rendszer alatt. A „A történelmet az emberek írják” című könyvében, amelynek szerkesztője felesége, Jámborné Balog Tünde, a rendszer által kiagyalt brutális kínzások sorát tárja elénk. Szabadulása után Jámbor Zoltán nemcsak diplomát nem szerezhetett, de kezdetben még fizikai munkásként is nehezen tudott elhelyezkedni, és élete végéig kétkezi munkával kereste a megélhetését. Közben, véletlenül, kezembe került Vitéz Somogyváry Gyula könyve is, aki hosszú időre eltűnt a magyar irodalmi és kulturális életből; őt a kistarcsai internáló táborban a szívgyógyszere megvonásával ölték meg. Ekkor olvastam Nagy Imre snagovi éveiről is, így egy jókora adaggal gazdagodtam a kommunista ideológia hatásait és következményeit illetően. Mindezek után Mező Gábor könyve egyfajta szintézisnek tűnt számomra a témában, amely összekapcsolta a múlt fájdalmát a jelen megértésével.

Az Ördög van odakint a kommunista rendszer működését, a működése során okozott főleg lelki, érzelmi károkat veszi sorra. Az anyagi kár is felbecsülhetetlen, amely a rendszer(nem)váltás idején (és, persze sokkal korábban is) érte az országot, ám azok a lelki sebek, amelyeket a kommunizmus, később a posztkommunizmus (MSZP-SZDSZ kormányok) okoztak, valószínűleg traumatizált nemzedékek további hosszú sorát eredményezik.

A nyilvános diskurzus bizonyos alapvető témákról még mindig tabuként kezelt. Továbbra is hamis mítoszok és elavult toposzok fogságában vergődünk. Nagy Imre kommunista figura hősiesítése már korán megtörtént, amikor őt és "mártírtársait" ünnepélyesen eltemették, ezzel a reformkommunisták egyfajta piedesztálra emelkedtek. Az ő utódjaik, akik ma posztszocialista és liberális címkével illetik magukat, szüntelenül ismétlik a torzított narratívákat. A régi Kádár-káderek pedig továbbra is Kádár népének titulálják a magyarokat, mintha a múltban boldog alattvalókként éltük volna meg nyomorúságos életünket bármilyen erőskezű diktátor alatt. (Ezeket a félrevezető nézeteket Mező a Hamis gulyás című podcastjában ügyesen leleplezi.)

A kötetben a szerző egy rendkívül sokszínű és komplex témakörbe kalauzolja az olvasót. Megvizsgálja a Kádár-korszakot övező hamis nosztalgiákat, feltárja a transzgenerációs traumák hatását, és részletesen bemutatja a magyar emigráció sorsát. Külön figyelmet szentel a gyökértelen, hazátlan kommunisták életének, valamint az apátlan vagy éppen pszichopata atyák mellett felnövő, lelkileg megnyomorított fiúk drámájának. Felveti azt a provokatív kérdést is, hogy miért volt jelentős zsidó származású személyek szerepe a kommunizmus élvonalában, amelyre már évtizedekkel ezelőtt Heller Ágnes is reflektált. Az író különböző művészi életeken keresztül mutatja be, hogyan tette tönkre a kommunista rendszer a zenészeket (mint Radics Béla), írókat (mint Hajnóczy vagy Tar Sándor) és más művészeket, akik nemcsak hogy nem tudtak kiteljesedni, de sok esetben ügynökként is tevékenykedtek, ezzel eltorzítva saját és mások életét.

Fedezd fel az újrahasznosított kommunisták lenyűgöző sorát, akik a szocialista humor színpadán tündököltek. Kiemelkedő alakjaik között találjuk Komlós Jánost és Hofi Gézát, akik a nevetés erejével igyekeztek felvidítani a népet. Komlós, miután hivatali kötelezettségeit az ÁVH-nál teljesítette, életét a közönség szórakoztatásának szentelte, és ebben nem kis mértékben sikerült is. A ma is népszerű Popper Péter és Vitray Tamás élettörténetei sem mentesek a mozgalmári nosztalgiától, hiszen a múlt szelleme és a politikai események mindig is hatással voltak munkásságukra.

Bár a szerző gyermekként tapasztalta meg a "létező szocializmus" utolsó éveit, írásaiban rendkívüli hűséggel idézi fel ennek a korszaknak a bizarr, morbid és időnként szürreális légkörét. Képes felszabadulni a tudományos diskurzus szigorú kereteiből, és a puszta tények közlésén túl mély érzelmeket öltöztet expresszív, gondolati formákba. Gyakran teremt igazi művészi erejű, intenzív szövegeket, amelyek valószínűleg a korabeli rockdalok és blues-ok lírai világából merítenek inspirációt, hiszen ezek a dalok gyakran visszatérnek írásaiban.

A "Rendszer nem váltás tragédiája" című írásban a korszak hangulatát találó mondatokkal ragadja meg: "A nyugati befektetők elégedetten dörzsölik a kezüket, hiszen számukra ez egy igazi garázsvásár, ahol fillérekért vásárolhatnak fel mindent, 'elvinném azt a kastélyt, meg azt a céget, és persze a kétszáz munkást is, de hát inkább csak a cuccokat viszem, a többieket meg hagyom a sorsukra, kösz'." (Bár érdemes megjegyezni, hogy a munkásokat jellemzően inkább elküldték, mintsem magukkal vitték volna.)

Az intertextualitás jelenléte itt is érezhető, hiszen a számos utalás, amely végigvonul a kötet lapjain, nem csupán a szövegek mélységét, hanem szuggesztív erejét is felerősíti. A következő rövid szövegrészben felfedezhetjük Spíró György (Jönnek) és Arany János (Walesi bárdok) költeményeinek lenyomatait, valamint egy sztereotip Horthy-képet, amely Antallra vetült az adott időszakban, miközben egy olyan legendás motívumot is felidéz, amely Arthur király udvaráig nyúlik vissza. Az említett ikonikus művek és személyek összekapcsolása egyetlen szöveghelyen mesterien tükrözi a mentális zűrzavart és a tragikus tisztázatlanságot, amely a korszak sajátja volt.

A béke és a békés átmenet ideálja csodálatos lenne, de sajnos a fasiszták árnyéka mindig ott lebeg. Ahogy a múlt sötét emlékei idéződnek fel, úgy tűnik, Antall szelleme Horthy nyomdokain halad, fehér lován büszkén. Kérdés csupán, hány komunistát tüntetnek ki a díszes, de baljós tartományban. Miközben a félelem egyre erősödik, hiszen a történelem szele már majdnem letarolta az ország felét. Most pedig, ahogy a rettegés eluralkodik, egyre többen kérdezik: Mi történik, ha a megcsonkított elit visszavág? Mi lesz, ha a megrokkant fekete lovag feláll, és nem fogadja el a döntetlent? A feszültség egyre nő, és a jövő kérdései egyre sürgetőbbé válnak.

A félelem és rettegés folyamatos demonstrációja, valamint a náci, rasszista és antiszemita felcímkézés elengedhetetlen volt minden jobboldali kormányzás idején. Ha visszatekintünk a múltba, világossá válik, hogy ez a taktika arra szolgált, hogy senkit se lehessen felelősségre vonni a valós, kommunista színekben elkövetett bűncselekményekért. Ebből a szempontból különösen értékes Mező Gábor könyve és egyéb írásai, hiszen segítségükkel fokozatosan összeáll a kép, amelyet egykor, a történelmi időszakokban élve, nem tudtunk teljes egészében megérteni.