Az élőket figyelő szellemek - a rejtélyes felhőharcosok, a csacsapoják krónikája.

Észak-Peru festői tájain, az Andok keleti lejtőin található egy varázslatos kisváros, amely Chachapoyas néven ismert. E vidéken egykor egy rejtélyes törzs élt, amely szintén ezt a nevet viselte. A törzs életét a természet csodálatos védelme övezte, hiszen a környező 2-3000 méteres hegyek és a régió sebesen folyó vizei szinte elzárták őket a külvilágtól, lehetővé téve számukra, hogy saját kultúrájukat és hagyományaikat ápolják a világ zajától távol.

Az antropológiában gyakran találkozunk az "elveszett törzsek", "elveszett civilizációk" és "elveszett városok" fogalmaival, amelyek közé a khmer kultúra alapítóit is sorolják. A magas hegyek esőerdőiben rejtőző, a huszadik századig nagyrészt ismeretlen civilizációk felfedezése még mindig folyamatban van, és számos meglepetéssel szolgálhat a régészek, történészek és antropológusok számára. Ezek az új információk megkérdőjelezik azt az antropológiai nézetet, miszerint a trópusi hegyvidéki erdők nem képesek sűrű népességet eltartani, így ezeken a területeken nem alakulhatnak ki összetett társadalmi és politikai struktúrák.

A csacsapoják népe mintegy 300-500 ezer fős létszámmal bírhatott, és egy hatalmas, körülbelül Magyarország negyedével megegyező területen élt a hegyek ölelésében. Valószínű, hogy önálló királyságot alkottak, amely évszázadokon át képes volt megvédeni magát az Inka Birodalom hódító ambícióival szemben.

Az inkák csak az 1470-es években, nem sokkal a spanyol invázió előtt tudták legyőzni a híresen jó harcosoknak számító csacsapojákat.

A csacsapoja kultúra már az időszámításunk előtti 800 körül virágzott, és bizonyos tudósok szerint területeik kiterjedtebbek voltak, mint amiket később az inkák birtokoltak. Például a Machu Picchu építése előtt hétszáz évvel emelték meg a Kuelapot, a csacsapoja egyik legnagyobb erődjét, amelynek impozáns kőfalai akár 20 méteres magasságot is elértek – ez körülbelül egy modern hatemeletes ház méretének felel meg. A régészek felfedezései között emberi csontok is előkerültek a falakban, amelyek vélhetően az építkezés során feláldozott egyének maradványai lehettek. Az erőd területén körülbelül 420, a csacsapoja stílusához hű, kör alakú épület húzódott, és a település lakossága elérhette a 3000 főt. Ez a szám folyamatosan változott, mivel a város vallási és politikai központként is funkcionált.

A háromezres magasságban trónoló erőd 2017-ig szinte elérhetetlen volt, de azóta egy drótkötélpálya révén már könnyedén megközelíthetővé vált. Az egykori csacsapoja városok titkai csupán a huszadik században kezdtek napvilágra kerülni, köszönhetően a földrajzi elhelyezkedésüknek. A régészek becslései szerint eddig mindössze 5 százalékát fedezték fel a felhőharcosok kultúrájának megmaradt kincseinek. Azonban a felfedezések, amelyeket eddig tettünk, hihetetlenül izgalmas és lenyűgöző részleteket árulnak el róluk.

A csacsapojákról nincsenek fennmaradt írásos emlékek, amelyeket maguk hagytak volna ránk, így leginkább a régészeti felfedezésekre támaszkodhatunk. Egyértelmű, hogy egyedülálló kultúrát teremtettek, amely jelentős eltéréseket mutatott az Andok környékén élő őslakos közösségek hagyományaitól.

Az építkezésük egyik legmeghatározóbb vonása a kör alakú házak formája volt. Ezeket kőből alakították ki, majd náddal borították be, ami nemcsak esztétikai értéket adott nekik, hanem praktikus célt is szolgált. Ráadásul a házak között gyakran alagútrendszerek húzódtak, amelyek összekapcsolták a lakóhelyeket, így egy különleges, labirintusszerű közösséget formáltak.

A halottaikat meglepő módon függőlegesen felállított szarkofágokban temették el. A sziklafalba épített, rozsdavörös képekkel díszített szarkofágoknak arcot faragtak, és úgy helyezték el azokat, hogy a halott "lenézhessen" a településre.

A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy véleményük szerint a halottak talán védelmező szerepet töltöttek be az élők számára, és hogy a halottak kultusza jelentős szerepet játszott a csacsapoják vallásos hagyományaiban.

Felfedeztek mauzóleumokra emlékeztető struktúrákat is, amelyeket barlangok mélyén alakítottak ki a halottak tiszteletére, azonban a városi környezetben nem találtak templomokra vonatkozó bizonyítékokat. A kutatók feltételezése szerint a vallási rituálékat a családok otthonaiban hajtották végre, amit néhány megmaradt régészeti lelet is alátámaszt.

A sírok egy különös történetet mesélnek el a csacsapoják társadalmi szerkezetéről, melyben az egyenlőség dominált. A sziklasírokban fellelt tárgyi emlékek, valamint a mumifikálás technikája nem utal semmiféle hierarchikus felosztásra, sem társadalmi, sem gazdasági szempontból. Érdekes módon, a sírokban alig találhatóak státusz- vagy hatalomszimbólumok, amelyek más kultúrák arisztokráciájának sírjaiban szinte kötelező elemek voltak. Noha a csacsapoják közösségében létezhetett némi vezetői szerep, a régészek nem fedeztek fel olyan fényűző, díszes "elit" lakóhelyeket, amelyek a társadalmi különbségeket hangsúlyoznák.

A sírok felfedezése során több mint 200 múmiát találtak, azonban mellettük csupán alapvető kerámiákat, ezüst tárgyakat, fafaragványokat és vörös árnyalatú textíliákat találtak. Emiatt sokáig azt feltételezték, hogy a csacsapoják nem rendelkeztek a fémmegmunkálás tudományával. Nemrégiben azonban két, ezüstből készült ivóedényt tárták fel, amelyek bár az inka korszakban készültek, nyilvánvalóan a csacsapoja mesterek ügyes keze munkáját dicsérik.

A felhőharcos nevet az inkák adták a csacsapojáknak, mégpedig azért, mert félelmetes harcosoknak ismerték meg őket. Az Inka Birodalom kifejezetten agresszívan terjeszkedett, de ahogy arról már volt szó, a tizenötödik század második feléig nem tudták meghódítani a csacsapoja területeket. Ennek oka nem csupán a csacsapoják katonai rátermettségében keresendő, hanem abban is, hogy a magas hegyek és vad folyók miatt a csacsapoja területek szinte megközelíthetetlenek voltak. Ráadásul akkor ezt a vidéket páraőserdő borította (innen a felhőharcos elnevezés), amin átkelni egy sereggel önmagában is kemény erőpróba volt. Ráadásul a csacsapoják számítottak az inkák támadására, és megerősítették városaikat.

Tupac Jupanki uralkodása alatt, 1475-ben elfoglalták az inkák a fővárost, majd a többi erődöt is. Pedro Cieza de León krónikája szerint azonban a csacsapoják sose hódoltak be igazán. A krónikából kiderült, hogy többször fellázadtak, amit azután az inkák véresen megtoroltak.

Az inkák egyik büntetési módszere a deportálás volt. A megmaradt csacsapojákat az inka főváros, Cuzco környékén telepítették le, a Csacsapoja régióban megmaradt lakosság felügyeletére pedig helyőrségeket állítottak fel.

Bár a deportálások, a kényszermunka, a katonai szolgálat és a brutális inka retorziók súlya alatt a csacsapoja nép kitartott egészen a spanyol hódítók érkezéséig, akiket kezdetben felszabadítóként üdvözöltek. A spanyolok eleinte valóban törődtek a csacsapoják függetlenségével, sőt, visszaadták nekik fővárosukat is. Ám 1547-re ez a paradicsomi állapot drámaian megváltozott. A csacsapoják elnyomása megkezdődött, városaikat spanyol mintára alakították át, ami zsúfoltsághoz, nyomorhoz és az Európából hozott betegségek terjedéséhez vezetett. Ennek következtében a törzs tagjainak 90%-a veszett el mindössze két évszázad leforgása alatt.

Cieza de León krónikájában először említi, hogy a csacsapoják magas termetűek, világos bőrrel rendelkeznek, és európai szemmel nézve is vonzó arcvonásaik vannak. Az asszonyok mozgása pedig különösen elegáns. Volt olyan nézet is, hogy világos hajjal és kék szemmel áldották meg őket.

Az a felfedezés, hogy a csacsapoják viking kereskedők utódai lehetnek, Gene Savoy amatőr régész nevéhez fűződik, aki először az 1960-as években vetette fel ezt az elméletet. Bár a tudományos közösség nem fogadta el érvelését, az ötlet gyorsan népszerűvé vált, és világszerte ismertté emelkedett. A tévhit elterjedését még az sem rendítette meg, hogy a vikingek hódítása idején a csacsapoják már egy fejlett kultúrát képviseltek, amely büszkén állt a saját hagyományai mellett.

Idővel egyre több bizonyíték látott napvilágot, amely cáfolta a viking rokonságot. 1997-ben publikált könyvében, amelyben a spanyol és az inka hódítás hatását vizsgálta a csacsapojákra, Inge Schjellerup antropológus arról ír, hogy a csacsapoják antropológiai jegyei, például a fogak sajátosságai, megegyeznek a latin-amerikai őslakosokéival, és nem mutatnak európai eredetre utaló jellemzőket. A csacsapoja múmiákon végzett DNS-vizsgálatok pedig egyértelműen kizárták, hogy a csacsapoják Európából származtak volna. Az, hogy külső, fizikai jegyeikben (bőrszín, arcvonások), illetve kultúrájukban lényegesen különböztek a környező őslakos törzsektől, a kutatók szerint annak tulajdonítható, hogy évszázadokon keresztül elzártan éltek, és nemigen érintkeztek más törzsekkel. Egyfajta belterjesség alakult ki, amelynek hatására módosultak a gének, létrehozva a világosabb bőrszínt, illetve az európaihoz jobban hasonlító arcvonásokat, és az elzártságban kialakíthatták sajátos kultúrájukat is.