**Egy rejtélyes színház nyomában - A legendás Nemzeti Színház vándorlásának története** Az idő múlásával a művészetek világa tele van titkokkal és elveszett kincsekkel. Képzeljük el, hogyan vándorolt a régi Nemzeti Színház, amely egykor a kultúra szívver

Ahogy sok más, jelentős kulturális kezdeményezés, úgy a nemzeti színjátszóhely koncepciója is Széchenyi István szellemi szüleményeként látott napvilágot. Az 1832-ben publikált A magyar játékszínről című írásában egy grandiózus, magyar nyelvű színház létrehozását szorgalmazta, amely a Duna partján kapott volna helyet, s amely intézmény részvénytársasági formában működött volna. E javaslat termékeny talajra lelt, hiszen egy év elteltével a Magyar Tudós Társaság pályázatot hirdetett egy állandó magyar játékszín megalapítására. A kezdeményezést számos neves személy támogatta, köztük Fáy András, aki a kor egyik legnagyobb hatású alakja volt, és a magyar reformkor irodalmi és társadalmi mozgalmainak aktív résztvevője. 1834-ben Pest vármegye alispánja, Földváry Gábor, sikeresen meggyőzte Grassalkovich Antal herceget, hogy a Hatvani kapu közelében elhelyezkedő, faraktárként használt telek egy részét ajándékozza fel a nemzet színházának megépítése céljából. Eközben Széchenyi eredeti Duna-parti elképzelése sem merült feledésbe: a végleges helyszín megtalálásáig és a grandiózus épület felépítéséig az Astorián alakították ki a nemzet színházának ideiglenes szentélyét.

A mai Rákóczi út (akkor még Kerepesi út) 3. szám alatt, szemben az Astoria Szálló épületével állt dicső nemzetünk első Nemzeti Színháza nagyjából egy emberöltőn át, 1837-től 1908-ig. Az akkor még Pesti Magyar Színház néven emlegetett kulturális intézményt megyei támogatással, közadakozásból építették fel, Zitterbarth Mátyás tervei alapján. A dísztelen, egyemeletes, a poros út mentén, fákkal körbevett épület 1837-ben már majdnem kész állapotban volt, így az alispán el is rendelte az augusztusi megnyitását, bár minden munkálattal akkor még nem végeztek.

Az Astoria akkoriban nagyon nem úgy nézett ki, mint napjainkban, különösebben forgalmas sem volt a környék, melynek életében új színfoltot jelentett a frissen felépült színház. Ennek egyik oldalán a már említett Grassalkovich-majorság épületei álltak, a másikon pedig egy nem túl jó hírű fogadó (a Griff kocsma). Utóbbi elég rozoga építmény volt, előbbi udvarán pedig istállók álltak, közöttük szalmakazlakkal és szénaboglyákkal. Kimondottan gyakori volt a tűz a két szomszédnál, ezek pedig a színházra is nagy veszélyt jelentettek. Ráadásul mivel a környéken viszonylag sok volt a fogadó meg a kocsma, elég gyakoriak voltak az utcai balhék is. A változást az hozta el, hogy a Griff 1865-ben teljesen leégett, illetve ekkoriban bontották le azt a közeli házat is, melynek aljában egy másik, sokak által látogatott műintézmény, a Zrínyi kávéház működött. Utóbbi helyén egy lakóház, majd az Astoria, az előbbi helyén pedig a Pannónia Szálló épült fel. A környék kezdett elcsendesedni, vagy inkább kulturáltabbá válni, ami jobban is passzolt egy színházhoz.

Közben a színház, ami addig Pesti Magyar Színházként működött, nevet változtatott, ekkor lett belőle Nemzeti Színház. Ez összefügött azzal, hogy tulajdonosváltás történt: addig egy alapítvány látta el az üzemeltetési feladatokat, 1840-től pedig az állam, így országos intézmény lett belőle, indokolt volt tehát a névváltoztatás. Az első előadás, amit az új nevű kulturális intézményben bemutattak, egy ősbemutató volt 1840. augusztus 8-án: Erkel Ferenc első operáját, a Bátori Máriát láthatta a pesti közönség. A következő évtizedekben a színház szépen elmuzsikált, időnként (elsősorban belül) megújították, és egy melléképületet is kapott. Ebben két komoly és pusztító tűzeset is történt, 1871-ben, majd 1872-ben. Utóbbi olyan hatalmas katasztrófa volt, hogy az oltásban a színház teljes személyzetének részt kellett vennie, beleértve a vezető színészeket is. Ez vezetett el oda, hogy 1873-ban egy komolyabb felújítás mellett döntöttek.

A Nemzeti mellett felépítettek egy bérházat, az abban található lakások és üzlethelyiségek kiadásának bevételei pedig a színházhoz kerültek. Ekkor kerültek kialakításra a társulat Színészeti Tanodájának helyiségei is, de lett még többek között új díszletműhely, jelmeztár, kazánház, társalgó, festőterem, piszoárok, öltözők, ruhatár, pénztár, könyvtár és a rendezőnek lakása is. Ám hiába a sok-sok átalakítás, át- és hozzáépítés, a korábbi alapvető problémákat nem orvosolták, mindössze elfedték a valót, hogy az épület nem korszerű. A tűzveszély például továbbra is fennállt, hiába jelent meg az 1800-as évek végén itt is az elektromos áram. Az európai színházak közül másodikként a Nemzeti Színházban alkalmaztak színpadi villanyvilágítást, méghozzá Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának 1883-as ősbemutatóján.

A tűzveszély folyamatosan ott lebegett a Nemzeti Színház felett, mint Damoklész kardja, miközben a tűzvizsgáló bizottság szoros ellenőrzés alatt tartotta az intézményt – és ezt teljes joggal. Ennek következményeként 1904-ben a színháznak megtagadták a játszási engedélyt, de a Belügyminisztérium közbelépett, és hatályon kívül helyezte a tilalmat. Az igazi dráma azonban 1908-ban következett be, amikor véglegesen megtiltották az épületben való előadásokat, így a társulat kénytelen volt a közeli Népszínházba, a Blaha Lujza térre költözni. Ekkor azt ígérték, hogy csak átmeneti megoldásról van szó, de a "csak" majdnem hat évtizeden át tartott. A régi színházépület, amely az Astoriánál állt, végül 1913-ban eltűnt a térképről, lebontották.

A Népszínház impozáns épülete 1875-ben készült el, éppen akkor, amikor az Astoriánál található régi Nemzeti Színház megújuláson ment keresztül. A színház repertoárján főként népszínművek, vígjátékok és bohózatok szerepeltek, így nem meglepő, hogy a harmadik legnépszerűbb pest-budai népszínház rangját vívta ki magának. Fekvésének köszönhetően azonban kiemelkedett a többi közül, hiszen ideális helyszínként szolgált. Talán ezért döntöttek úgy, hogy a Nemzeti társulat ide költözzön, hiszen a közelsége rendkívül kedvező volt, és nem mellesleg néhány évvel korábban már sikeresen orvosolták az épület tűzveszélyességi gondjait is.

A Nemzeti Színház társulata 1908 és 1948 között bérlőként működött a Népszínház épületében, amelyet a II. világháború után a kommunista hatalomátvétel következtében végleg az irányítása alá vontak. A színház 1963-ig használta az épületet, amely a két világháború közötti időszakban viszonylag zavartalanul üzemelt. A második világháború azonban drámai változásokat hozott: az épületet körülbelül hatvan lövés érte, és a helyreállítására csak 1949-re került sor. Ekkor Rákosi Mátyás bejelentette, hogy a színháznak új, modern otthonra van szüksége; ez a gondolat már a 20-as évek elején is megfogalmazódott, de a tervezési folyamat hosszú évtizedekig elhúzódott, számos leállással és újraindítással tarkítva. Az öröm azonban csak rövid ideig tartott, hiszen az 1956-os forradalom ismét súlyos károkat okozott az épületben. Noha a színház továbbra is működött, és a lehetőségekhez mérten helyreállították az egykori Népszínházat, a tetőszerkezetet pedig 1961-62-re megerősítették, a főváros 1963-64-es rendezési tervei már életveszélyes állapotúnak minősítették az épületet. Ezért a lebontása mellett döntöttek, amelyre 1965 március 15-én került sor, amikor is felrobbantották a régi színházat.

A Nemzeti Színház újra egy ideiglenes otthonban folytatta tevékenységét, hiszen a Rákosi-korszak alatt tervezett saját épület még mindig csupán a tervezőasztalon létezett (ha egyáltalán létezett). 1965 januárjától az akkor frissen felújított Thália Színházban, a Nagymező utcában léptek színpadra. Ez a periódus valóban átmeneti volt, mivel 1966-ra elkészült a Hevesi Sándor téri Magyar Színház teljesen felújított és átalakított épülete, ahová a Nemzeti végül átköltözött. Itt azonban csak újra ideiglenesen kaptak helyet, ami a végén 34 esztendőn keresztül tartott.

A Hevesi Sándor téri színház Láng Adolf tervei alapján 1897-ben épült fel, és a város második legnépszerűbb magántársulata, a Rákosi-Beöthy család színháza működött benne. Az épületet Vágó László tervei alapján 1914-ben korszerűsítették, ám a II. világháború végén bombatalálatot kapott. A háborút követően a Nemzeti pár évre kapcsolatba került vele, 1947 és 1951 között itt volt a kamarája, majd utána 10 évre a Madách Színház költözött ide. 1962-64 között a Petőfi Színház húzott le itt két évadot, hogy aztán Ázbej Sándor tervei alapján ismét megújuljon a színház. 1966-ban ebbe az épületbe költözött át a Nemzeti Színház.

A rendszerváltást követően újra napirendre került a Nemzeti Színház ügye, és felmerült az önálló, új épület megvalósításának gondolata. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy az Erzsébet téri egykori autóbusz-pályaudvar lesz a leendő helyszín, ám a helyzet váratlanul megváltozott. Széchenyi István, ha láthatta volna, valószínűleg örömmel fogadta volna a döntést: a Duna partja kapott új szerepet, a IX. kerületben, a Boráros tértől Csepel irányába eső HÉV-megálló közelében. A Nemzeti Színház, amely azóta is ott áll, Siklós Mária tervei alapján készült el, és 2002. március 15-én nyitotta meg kapuit. Az épület megjelenése erősen megosztotta az építész szakmát és a közönséget egyaránt. Azóta a viták csillapodtak, és az épület a város szerves részévé vált. A nemzet színtársulatának végre van egy saját, méltó otthona.

Borítókép: Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fotói - Fortepan Ez a lenyűgöző felvétel a fővárosunk gazdag történelmét idézi fel, Klösz György mesteri szemén keresztül. A Fortepan archívumának részeként, ez a kép nem csupán egy pillanatot örökít meg, hanem Budapest múltjának szívverését is. Az ilyen képek lehetőséget adnak arra, hogy újraéljük a város életét, és felfedezzük a régi idők hangulatát.