Embertelen körülmények, súlyos betegségek és életveszély - A londoni kéményseprőgyerekek szívszorító sorsa A 19. századi London sűrű füstjében és szennyezett levegőjében élő kéményseprőgyerekek élete egy igazi tragédia. Ezek a fiatal fiúk, gyakran tíz év

Az apró kezek és törékeny testek ügyesen befértek a keskeny kéményekbe - erre a felfedezésre jutottak az 1600-as évek végén Londonban. Ahelyett, hogy megfelelő eszközöket alkottak volna a kémények tisztítására, több mint két évszázadon át gyerekeket foglalkoztattak kéményseprőként. Ez a hihetetlenül megterhelő munka embertelen körülmények között zajlott, ahol sok gyermek szenvedett, és sokan bele is haltak a megpróbáltatásokba. Szabó Anna Eszter írása a kéményseprőgyerekek tragikus sorsáról szól, és bemutatja, hogy milyen események vezettek el ahhoz, hogy végre betiltsák ezt a szörnyű gyakorlatot.

A napokban egy különös kép akadt a szemem elé, amelyen egy poros, koromfekete kéményseprő állt, mellette pedig egy aprócska gyerek, akinek az arca is hasonlóan piszkos volt. Első pillantásra a jelenet rendkívül bájosnak tűnt, olyan édesen naivnak. Ám ahogy elolvastam a kép alatti feliratot, amely így szólt: "A kéményseprőgyerekek keserves sorsa", hirtelen eltűnt a mosoly az arcomról, és egy sötét árnyék telepedett a szívemre.

Ahogy utánaolvasva megtudtam, az 1600-as évek végén Angliában, válaszul a várost porig romboló nagy londoni tűzvészre, úgy döntöttek, megváltoztatják az építési előírásokat. A módosítások értelmében a kémények az addigiaknál jóval keskenyebbek lettek, ám az átalakítás miatt gyakrabban kellett tisztítani őket, a procedúra pedig sokkal nehezebb lett. Megdöbbentő módon azonban nem egy új eszköz feltalálásával oldották meg a problémát, hanem hús-vér kisgyerekekkel.

A mesterseprők jellemzően hajléktalan kisfiúkat fogadtak be, vagy árvaházakból, esetleg nélkülöző családoktól vásárolták meg őket. Hivatalosan tanoncoknak számítottak, de a valóságban alig különböztek a kényszermunkára kényszerített szolgáktól.

Kíméletlenül bántak velük, csupán eszközökként kezelték őket, és a hét minden egyes napján, hajnalhasadtától napnyugtáig megfeszített munkára kényszerítették őket. Egész évben csupán egyetlen napot kaptak a pihenésre: május elsején.

Ezek a körülmények még egy felnőtt számára is elviselhetetlenek, nemhogy a gyerekek számára.

A munkára kényszerített gyermekek általában öt és tíz év közötti fiúk voltak, de előfordult, hogy még kisebbeket is besoroltak a kéményseprői feladatokba. Az ő dolguk az volt, hogy kis kefékkel és különféle kaparóeszközökkel felfegyverkezve felkússzanak a keskeny kéményfalakon, és eltávolítsák a benne felhalmozódott korom- és kátrányrétegeket. Miután elérték a kémény csúcsát, lecsúsztak, hogy összegyűjtsék a lehullott kormot, amelyet a mester a gazdák számára trágyaként értékesített.

A munka már önmagában is rendkívül megterhelő volt, ráadásul a hatékonyság érdekében a mesterek mindenre hajlandóak voltak. Például,

Ha a gyermekek nem haladtak elég ütemesen, vagy ellenálltak a feladatoknak, gyakran fáklyát gyújtottak a talpuk alatt, hogy "motiválják" őket a gyorsabb cselekvésre.

Az angol "to light a fire under someone" kifejezés eredete abból fakad, hogy valakit motiválni vagy ösztönözni kell a cselekvésre, mintha tűz gyulladna az illető alatt, ami sürgető hatást gyakorol rá.

Valószínűleg már senkit sem lep meg, hogy a gyerekeket egyáltalán nem látták el védőfelszereléssel; sem maszkot, sem védőruhát nem kaptak. A folyamatos, szűretlen korom belélegzése és a kényszerűen felvett, természetellenes testtartások következtében rendkívül súlyos egészségkárosodások léptek fel. A munkavégzés következményeként sok gyermek bokája deformálódott, a térdkalácsuk elcsúszott, gerincferdülés alakult ki, begyulladt a szemük, és különböző légzőszervi problémák jelentkeztek náluk.

A történelem során az elsőként dokumentált foglalkozási betegség éppen a legfiatalabbakat sújtotta: a "kéményseprőrákot", más néven heredaganatot. Ez a rendkívül fájdalmas és gyakran végzetes betegség jellemzően serdülőkorban bukkant fel, komoly aggodalmat keltve a társadalomban.

Sajnos nem csupán a betegségek jelentették a legfőbb veszélyt, hanem a halálos vagy súlyos sérüléseket okozó balesetek is gyakoriak voltak. Számos gyermek tragikus módon fulladt meg a kéményekben felhalmozódott korom miatt, míg mások olyan helyzetekbe kerültek, ahonnan nem tudták őket időben kiszabadítani. Volt, aki súlyos eséseket szenvedett el, vagy éppen égési sérülésekkel tért haza. Az ilyen esetek mindennapi valósággá váltak, és mély nyomot hagytak a közösségek életében.

Ezek a gyerekek úgy élték mindennapjaikat, hogy nem volt számukra meleg otthon, szerető szülők, biztonság vagy akár egy pillanatnyi friss levegő sem. Az életük egy folyamatos küzdelem volt, ahol a legkisebb dolgok is elérhetetlennek tűntek.

Általában alig kaptak élelmet, és pincékben aludtak, ahol a saját, munkában használt, mocskos koromzsákjaikkal takaróztak. Ritkán fürödtek, gyakran voltak betegek. Nincs mit szépíteni ezen, egyszerűen nyomorúságosan éltek és néztek ki.

Régen egészen más világ volt, amikor a gyerekjogok még csak álomként léteztek, és a gyerekmunkáról korábban ITT olvashattál. A társadalom többsége sajnos nem törődött a gyermekek szenvedéseivel, azonban léteztek olyan emberek is, akik nem maradtak passzívan néma tanúi a helyzetnek!

Több irodalmi mű próbálta felhívni a figyelmet a gyerekek szörnyű helyzetére, ezek közül az egyik legismertebb Charles Kingsley 1863-ban megjelent meseregénye, A vízi babák, vagy a Mese egy szárazföldi kisbabának. Korábban, a XVIII. század végén William Blake írt megrázó verseket a kéményseprő fiúk életéről, Az ártatlanság dalai és A tapasztalás dalai című köteteiben.

Az egyik vers például így hangzik Kormos István fordításában:

A kéményseprő mestersége évszázados hagyományokra épül, és a tűzhelyek biztonságos működésének kulcsfontosságú eleme. E szakma képviselői nem csupán a kémények tisztításáért felelősek; feladataik közé tartozik a füstcsatornák ellenőrzése és karbantartása is, hogy elkerüljék a füstgázok visszaáramlását és a tüzek kialakulását. A kéményseprők nemcsak a füst és a korom eltávolításával járulnak hozzá a biztonsághoz, hanem fontos tanácsokat is adnak a tűzhelyek helyes használatáról és az üzemeltetésük optimalizálásáról. Munkájuk során sokszor találkoznak érdekes történetekkel és különféle építészeti megoldásokkal, amelyek a kémények világát még izgalmasabbá teszik. A kéményseprők tehát nem csupán a füst elűzői, hanem a tűz és a biztonság őrzői is!

Süvölvény éveimben anyám örökre elment, mintha a szél magával vitte volna.

És apám, mint valami varázsló, egy-kettőre túladott az utódján.

Bármit is éreztem, szinte semmit nem tudtam kifejezni, csak halk sóhajok szöktek a számon.

Hát bizony, a kémény mélyére ások, fiatalságom teljében, egészen a nyakig merülve.

Tom Dacre, a kölyök, sírt a borotva láttán,

Göndör volt a gyapja, mint a birka hátán.

"Hallgass! - szóltam én rá. - Jobb lesz kopaszon,

Mert szőke bozontod nem lepi korom."

Végül csend honolt; és azon az éjjelen, amikor a csillagok ragyogása megérintette a földet...

Álmot sző, csodálatosat, Tom Dacre, haj-haja!

Ím ezer koporsó, koromfekete,

Ezer kéményseprő munkáját fektették bele.

Angyal repül arra, fényes kulcsa volt,

Nyit vele koporsót, fölkél mind a holt;

Egy zöldellő rét varázslatos világán ugrál végig a sereg,

Egy folyóba, zsupsz, be! s jól megfürdenek.

Hagynak maguk után egy különös nyomot, meztelenül és fehérben, mint a frissen hullott hó a fák alatt.

Fellegek között táncolnak, a széllel játszadoznak;

Az Angyal így szól: "Tom! Csak ügyelj, hogy a legjobb formádat hozd..."

És meglásd, az Isten fiának fogad."

Amikor Tom felnyitotta a szemét, a körülötte lévő világ sötét fátyollal borította be.

Hé, ideje munkába állni! Előkerül a seprű és a zsák; készen állunk a takarításra!

Hajnal dere csíphet, Tom füttyel felel;

Tedd színessé a napodat! Soha ne hagyd, hogy a félelem megállítson!

Ahhoz, hogy véget érjen a gyerekek kizsákmányolása, egy szívet marcangoló tragédiára volt szükség: a tizenkét éves George Brewster munkavégzés közben életét vesztette. Bár a hasonló halálesetek sajnos gyakoriak voltak, ez az eset olyan mélyen megérintette a közvéleményt, hogy az emberek végre felébredtek és cselekvésre szánták el magukat.

1875 februárjában egy szomorú esemény játszódott le, amikor George mestere, William Wyer, a Fulbourn Kórház kéményeibe küldte a fiút egy feladat elvégzésére. Ám a fiatal fiú balszerencséjére beszorult a keskeny kéménybe, és a mentőcsapatnak falat kellett bontania, hogy kiszabadítsák őt. A mentési akció eltartott egy ideig, és sajnos George egészsége a nehézségek után már nem tudta elviselni a megpróbáltatásokat, így hamarosan feladta a harcot.

A tragédia hatására ugyanazon év szeptemberében törvényileg betiltották a gyerekek kéményseprésre való alkalmazását.

Ezzel egy időben Joseph Glass, a bristoli mérnök, felfedezte az első teleszkópos kefét, amely lehetővé tette a kémények tisztítását anélkül, hogy emberi (különösen gyerekek) kézre lett volna szükség.

Ma is a továbbfejlesztett verzióikat alkalmazzák.

Angliában minden évben, május elsején különleges megemlékezést tartanak a kéményseprőgyerekek tiszteletére. Ez a nap az ő egyetlen szabadnapjuk, amikor a munkájuk fáradalmait egy kis ünnepléssel ellensúlyozhatják.