Íme néhány figyelemre méltó film, amelyeket érdemes szem előtt tartanod a 2025-ös cannes-i filmfesztivál során:

Milyen izgalmas filmeket érdemes felfedeznünk az idei Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál kínálatából?

A 2025. május 13-24. között zajló Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál immár a 78. alkalommal varázsolta el a mozi szerelmeseit. A francia riviérán megrendezett eseményen lenyűgöző filmpremierek sorát élvezhettük, többek között Wes Anderson színes világát, Spike Lee provokatív alkotásait, valamint Ari Aster különös stílusát. Emellett Scarlett Johansson és Kristen Stewart rendezői debütálása is figyelemre méltó volt. Sajnos a magyar filmek közül csak egy rövidfilm kapott helyet a fesztivál versenyprogramjában, de a nemzetközi filmes közeg izgalma így is magával ragadó volt.

Az Arany Pálma-díj nyertesét a Juliette Binoche vezette zsűri választotta ki az idei versenyfilmek közül. Mindig nagy figyelem övezi ezt a pillanatot, hiszen aki Cannes-ban győzni tud, az jó eséllyel indul akár az Oscar-díjért is a következő évben. A Côte d'Azur legfontosabb filmes eseményén mutatták be például az idei év több sikerfilmjét is, az Emillia Pérezt, A szert vagy az Anorát.

Jelenleg még csak találgathatunk, hogy ki hódítja majd el a cannes-i filmfesztivál trófeáját 2025-ben. Azonban már most megoszthatjuk veletek, mely filmekre érdemes figyelni az idei cannes-i versenyprogramból!

Julia Ducournau filmjeit szavakkal körülírni mindig nehéz. De mi éppen ezért imádjuk őt. Az, hogy legújabb alkotásáról - az Alpha-ról - szinte semmit nem lehetett tudni a cannes-i bemutató előtt, cseppet sem zavart minket. Főleg, ha abból indulunk ki, mit mondhattunk volna korábbi filmjéről, a Raw-ról? "Egy felnövéstörténet kannibalizmussal"? Igen, valahol az is volt, de mennyire nem CSAK az. És a Titane? "Egy nő és egy autó bizarr kapcsolata." Persze, leegyszerűsíthetjük erre, de ezzel semmit sem mondtunk még róla IGAZÁN.

A Neon égisze alatt készült filmet Ducournau legszemélyesebb munkájaként harangozták be, ami már önmagában sokat mond az ő esetében.

A főszereplőt, az Alfa névre hallgató lányt, egy eddig még nem látott tehetség, Mélissa Boros kelti életre. Mellette olyan kiváló művészek tűnnek fel, mint Emma Mackey, Golshifteh Farahani és Tahar Rahim. Mindegyikük önállóan is lenyűgöző, ám együtt igazán robbanékony élményre számíthatunk. Julia Ducournau új alkotásával nem csupán Cannes-ban, hanem a mozi világában is forradalmat indít.

Hét évvel ezelőtt, szinte napra pontosan, Kristen Stewart bejelentette, hogy rendezői pályafutását egy különleges projekttel indítja: Lidia Yuknavitch 2011-es memoárja, A víz kronológiája kerül a vászonra. Most végre elérkezett az idő, hogy a film bemutatkozzon a cannes-i fesztiválon. Azóta is ugyanolyan lelkesedéssel várjuk, mint amikor először hallottunk a hírről. Nem is csoda, hiszen Stewart azonnal felkeltette az érdeklődésünket azzal, hogy "megírom a világ legjobb női szerepét... olyat, amit én magam is rendkívül vágyom eljátszani, de nem fogom." Az ígéret izgalma és a kíváncsiságunk töretlenül fennmaradt.

A film alapanyaga önmagában is izgalmas. Yuknavitch memoárja a gyász szélsőséges hatásait követi nyomon egy fiatal nő szexualitásának alakulásán keresztül. Sokan nem hagyományosként címkézik majd, hiszen a műben a vonzalom nem ismer nemeket. A történet az önpusztításon, a függőségen és a fájdalmon vezet keresztül, míg végül a túlélés - a szeretet és az anyaság formájában - utat talál magának.

A forgatókönyvet Stewart Andy Mingóval közösen alkotta meg, és 2024-ben határozottan elhatározta, hogy más projektekbe nem vág bele, amíg ez a film el nem készül. Az elhatározását hűen betartotta: a munkálatok 2024 őszére lezárultak.

Stewart a másik ígéretét is betartotta, és a főszereplőként Imogen Poots-ra esett a választása, bár nem ő játssza a főhőst. Mellettük egy lenyűgöző színészgárda sorakozik, amely valóban izgalommal tölti el a rajongókat: Thora Birch, Earl Cave, Michael Epp, Susannah Flood, Kim Gordon és Jim Belushi is hozzájárulnak a film sikeréhez.

Ez a film nem csupán a rendezői pályafutás első lépése. Olyan generációs üzenetet közvetít, amely női perspektívából bontakozik ki, tele fájdalommal, vágyakkal és a túlélés harcával.

"Egy nő, akinek szívét a szenvedély és a téboly emészti fel." Ez a megfogalmazás nem csupán Lynne Ramsay legújabb filmjének hivatalos logline-ja, hanem egyben egy ígéret is, hogy újra felfedezhetjük azt a zavaró és mélyen ható univerzumban, amelyet a 2017-es You Were Never Really Here óta sóvárogva keresünk.

A narratíva egy nő szenvedélytől és széteséstől áthatott belső tüzét követi, és ha ez a mondat valamilyen ismerős érzést ébreszt bennünk, az valószínűleg nem véletlen. Jennifer Lawrence már a *mother!* utolsó mozzanataiban is hasonló mélységeket tapasztalt meg. (Talán a *Die, My Love* újabb Oscar-jelölését is magával hozza?)

Most újra itt van tehát Jennifer Lawrence, főszerepben egy olyan nőként, akit Ariana Harwicz azonos című regénye szerint a szülés utáni depresszió hajszol elvágyódásba, szenvedélybe és végül szétesésbe. (Nem véletlenül tudja olyan hitelesen alakítani, hiszen a színésznő saját gyermekei születése után hasonló érzelmi hullámvasúton találta magát.)

Ha ez még nem lenne elég, Ramsay egy olyan csapattal dolgozott, amelyért minden filmrajongó a szívét-lelkét adná: a szereplőgárdát olyan nevek erősítik, mint Robert Pattinson, LaKeith Stanfield, Sissy Spacek és Nick Nolte. A film vizuális világát az Oscar-díjra jelölt Seamus McGarvey álmodta meg, méghozzá az intimebb, négyzetes Academy arányban, ami tovább fokozza az elbeszélés személyes, szorongást keltő hatását.

Ramsay, Lawrence, és egy nő, aki fokozatosan eltűnik saját vágyai és fájdalmának sűrű ködében. Mit mondhatnánk még erről a filmről? Talán annyit, hogy készen állunk a megpróbáltatásokra. Mert bár tudjuk, hogy az út tele lesz nehézségekkel, mégis bátorsággal lépünk elébe.

Ari Aster sosem riadt vissza a sötét és bonyolult témák felfedezésétől. Családi traumák, feldolgozhatatlan gyász és az anyai kapcsolatból fakadó belső konfliktusok mind-mind mélyen gyökereznek a munkáiban. Filmjeiben a szorongás nem csupán jelen van, hanem szinte életre kel, pulzáló ritmusával betölti a vásznat. Ha azt gondoltuk, hogy a Hereditary vagy a Midsommar után már nem érhet meglepetés, érdemes újra felkészülni, hiszen az Eddington talán új dimenziókat nyithat meg számunkra.

A Cannes-ban debütáló film egy járvány sújtotta világban játszódó western-thriller, amelyben egy új-mexikói kisváros seriffje (Joaquin Phoenix) és a polgármestere (Pedro Pascal) kerülnek konfliktusba a COVID-lezárások legnehezebb időszakában. A feszültség fokozódik, ahogy a hatalom és a felelősség kérdései összefonódnak, miközben a város lakói próbálják túlélni a káoszt.

Aster nem azért tér vissza a pandémia idejére, hogy a múlt fájdalmát elfeledtesse velünk. Sokkal inkább azért érkezik, hogy újra kinyissa a régi sebeket, és rávilágítson arra, hogy még mindig nem zárult le a történetünk.

Negyvenéves korában, két Oscar-jelölés és számos rövidfilm után Scarlett Johansson végre megvalósította rég vágyott nagyjátékfilmjét. Ezzel nem csupán egy új tehetségét tárja a világ elé, hanem egy igazi szenvedélyes ajándékot is ad a filmművészetnek. A film középpontjában nem egy fiatal csillag áll, hanem a 95 éves June Squibb (Nebraska), akinek teljesítményét már az első visszajelzések alapján Oscar-esélyesnek tartják.

Johansson elmondása szerint amikor először elolvasta a forgatókönyvet, azonnal tudta, hogyan kell megrendeznie. A produkció viszont kis híján meghiúsult. A Sony Pictures Classics az utolsó pillanatban szállt be, hogy megmentse a filmet. Scarlett Johansson ezután versenyt futott az idővel, hogy a filmet még a szűk határidőn belül leforgassa, tekintettel a főszereplő korára.

Most pedig itt állnak, mint egy varázslatos páros, készen arra, hogy végigvonuljanak a vörös szőnyegen Cannes-ban – egy fiatal rendezőnő, tele friss ötletekkel, és egy 95 éves színésznő, aki évtizedek óta ragyog a vásznon. Kettejük együttműködése új fejezetet nyitott a női filmes narratívák történetében, bizonyítva, hogy a tehetség és a szenvedély nem ismer határokat.

Spike Lee neve szorosan összefonódik a cannes-i filmfesztivál legemlékezetesebb eseményeivel. Emlékezetes pillanatok között szerepel, amikor véletlenül előre elárulta Julia Ducournau Arany Pálmáját, valamint az a szórakoztató incidenst is, amikor baseball ütővel fenyegette Wim Wenders-t, hogy tisztázzák nézeteik eltéréseit. Lee az a rendező, akinek puszta jelenléte is képes felerősíteni a fesztivál izgalmát és vibrálását.

Idén egy izgalmas új filmmel bővül a kínálat: a „Highest 2 Lowest” című alkotás, amely Kurosawa klasszikusa, a „High and Low” modern adaptációja Spike Lee sajátos stílusában. A film főszereplője Denzel Washington, aki mellett A$AP Rocky is feltűnik, miközben a történet helyszíne a japán cipőipar helyett a mai New York zenei undergroundjára összpontosít. A nézők bepillantást nyerhetnek a hiphop lemezkiadók titkos világába és a zenei élet kulisszái mögött zajló izgalmakba.

A történet magja megmaradt: egy gazdag férfi családját elrabolják. De a bűntény félremegy, és a határok a bűnösök és az áldozatok között elmosódnak. De Lee-nél sosem az alapsztori az, ami igazán számít. A hangulat, a látvány, a társadalmi mondanivaló, a ritmus - ezek azok az elemek, amik garantálják, hogy ez nem pusztán egy feldolgozás lesz, hanem egy újabb, erőteljes Spike Lee-mozi. Ha szerencsénk van, idén Cannes-ban nemcsak egy Kurosawa-hommage-t látunk, hanem egy újabb klasszikus születését is.

Kelly Reichardt általában ragaszkodik Oregon államához, amely mindig is a szívéhez közel állt. Amikor a Certain Women című filmjét Montanában forgatta, az szinte már földrajzi felfedezésnek számított számára. Most viszont egy merész fordulatot láthatunk a rendező munkásságában. A The Mastermind című legújabb filmjében Amerika keleti partja kerül a középpontba, és egy izgalmas műkincsrablás eseményei bontakoznak ki. A cselekmény hátterét a vietnámi háború öröksége adja, ezzel gazdagítva a történet mélységét.

A középpontban két friss tehetség áll: Josh O'Connor és Alana Haim, akik már önállóan is biztosítják a szívet megdobogtató, érzelmekkel teli pillanatokat. Reichardt rendezői irányítása alatt ez a film nem csupán egy feszültséggel teli alkotás lesz, hanem egy finoman árnyalt karakterportré az emberi döntések súlyáról, a veszteség fájdalmáról, és arról, mit is jelent igazán elveszíteni valamit – vagy valakit.

A mindig visszafogott, ám rendkívül mélyen ható rendezőnő, Kelly Reichardt, most másodszor lép a Cannes-i fesztivál színpadára. Az előző évben bemutatott Showing Up (2022) után most a The Mastermind is a Croisette varázslatos világába érkezik. Amikor Reichardt a kamerát a kezébe veszi, az mindig különleges élményt ígér. Mert amit ő mesél, az nem csupán történet, hanem egyedülálló művészi élmény születik.

Joachim Trier neve mára a fájdalmasan szép, skandináv lélekboncolgatás szinonimájává vált. Miután A világ legrosszabb embere végre elhozta számára a régóta vágyott nemzetközi elismerést, most új alkotással jelentkezik: bemutatkozik a Sentimental Value.

Ezúttal egy amerikai színésznő (Elle Fanning) érkezik Norvégiába, de hamar kiderül, hogy ez a történet sokkal többről szól. Egyetlen oslói ház válik központi szereplővé, amelynek falai generációk titkait és töréseit őrzik. A film - a rendezőhöz méltón - lassan, rétegenként bontja ki, hogyan hat a múlt a jelenre, és miként formálja az otthon fogalmát az emlékezet.

Stellan Skarsgård, Renate Reinsve - akit Trier már korábban a csillagok közé emelt - és Inga Ibsdotter Lilleaas nevei mind hozzájárulnak a feszültség fokozódásához Elle Fanning mellett.

A kérdés csupán annyi: Vajon Cannes után ismét megnyílik az út az Oscar felé? Nem lenne meglepő számunkra.