Grecsó Krisztián "Ki a fene vagy te?" című művében egy olyan mélyen emberi kérdést boncolgat, amely a létünk és identitásunk kereséséről szól. A szereplők közötti párbeszédek és belső monológok révén a szerző a mindennapi élet apró, de jelentőségteljes pi

Fedezd fel a Telexshopban még mindig elérhető Telex első könyvét, „A fukusimai búvár és más novellák” címmel! Ez a különleges válogatás a Telextárcák rovat szerzőinek alkotásaiból készült, és 23 tehetséges író 28 lenyűgöző novelláját tartalmazza. Külön érdekesség, hogy öt tárcanovella először itt, ebben a kötetben debütál. Most pedig egy ezek közül online is elérhető, így bárki könnyedén belemerülhet a történetek világába!

Szekérderéknyi gondozatlan történet, parlagon hagyva murvásodnak bennem, és a gondozatlanság nem áll jól nekik. Kellene már valamit kezdenem ezzel, hogy még mindig tudok sírni a feszes mérai muzsikán, sőt, újabban egy pattogós, új stílusú kalocsai is fölemeli a szívemet. Pedig most nem nosztalgiázni akarok, még ha olyan is a hang, de hát ez a bornírt kopottság az örökös fáradtság miatt van. Többet voltam már régi néptáncos, civil, mint belsős, és éppen olyan felemás: rajongó és haragos, édes és kormos érzéseim vannak az egykori beavatottságommal kapcsolatban, mint ahogy az egyházammal tudok meghasonulni, én, katolikus, magyar paraszt. Pedig a vérem anyagai ezek, a fehérvérsejt és a vörös, nincs miért tiltakoznom ellene, és megtagadni magamból semmit sem tudok, és nem azért, mert nem lennék rá képes. De jó lenne belemenni a csalánosba, hogy marja le a bőröm csontig. De gyáva vagyok hozzá, ezért csak ilyeneket karcolok ide, hogy tudom, minden valahová tartozás minálunk másvalahol kígyóméreg.

Elég ennyi. Egy pillanatra szeretnék megállni a hit metaforájánál. Néptáncosnak lenni olyan, mint hívőnek: temérdek szemszögből nézve sokszor inkább zavarba ejtő, mintsem dicső. Nem támadnak érte, csupán ciki. Vigasztalnak, hogy "biztosan azért, mert olyan beteg voltál" – így próbálnak megóvni. Mára azonban már haragudni sincs erőm, és lemondtam arról is, hogy a saját gyökereimet felforgassam. Már az sem érdekel, hogy "tetszettek volna forradalmat csinálni" – hiszen hogyan is tetszhettem volna, kérdezem magamban, hogy elrejthessem a tehetetlenségem. Itt állok, és azt mondom, nem kérek bocsánatot senki helyett, még ha most elnézést is kérek.

Menekülök az élet zűrzavara elől. Olyan társaságot keresek, ahol nem kell behúznom a nyakam, sehol, semmilyen helyzetben. Átszitálom a világot, és persze a táj szétesik a szemeim előtt. Maradtam a senki földjén, ahol még véletlenül sem gondolnám, hogy középen lennék! Itt csak üresség van, mint egy hagyma belseje. Nem is az a célom, hogy megfejtsem, csak szenvedek tőle. Most sem elemzem, csak piszkálgatom egy bot segítségével, és figyelem, vajon elugrik-e valahová.

Nézzük meg közelebbről. Először is, itt vagyok, az identitásom gyökereiből táplálkozva. De mi történik, amikor a múltam és a jelenem összefonódik? Harag, düh, az ősi hagyományaimra, amelyek hűtlenekké válnak, és a sorsomra rontanak. Mintha elfelejtenék, ki voltam, és árulónak bélyegeznének, miközben a múltam gúnyosan nevet rajtam. Aztán, ha azt merészelem mondani: „téged bántalak, nem a hagyományokat”, az nem számít. A naiv, egyszerű lélek, aki bennem él, nem érti a modern világ finomságait. A szavak, mint a víz, összefolynak a fejemben, és azt hiszi, hogy ilyen fogalmak, mint a liberális konzervativizmus, nem léteznek. Csak egy nyugati nyavalyának tűnnek. A mértéktartás, a tisztesség, a nemzeti büszkeség? Ópium, ami elhomályosítja a valóságot.

Ami rejtve marad, az mintha nem is létezne; vagy talán éppen ellenkezőleg – de e gondolat túl egyszerű. Az elrejtett értékek és titkok sokszor mélyebb jelentéssel bírnak, mint ami a felszínen látszik.

Ne zaklasson senki azzal, hogy ez a néptánc – ami a hit szimbóluma – hogyan illeszkedik az életemhez, mert nyilvánvalóan összhangban van vele. Persze, ez sem teljesen igaz, hiszen mindenhol találni valamit, amire rá lehet húzni, de ez a dolog olyan, mint egy ék, ami bármilyen résbe belefeszül, mégsem tart meg semmit. Meddig is dicsekedtem én, a kevélység rabszolgája, azzal az illúzióval, hogy egyszerre vagyok bennszülött és etnográfus? Most meg itt állok, és bámulom a lehányt tűzfalat, mint egy őszi ecetfabokrot, és nem is kell szavakba öntenem, nem kell leírnom, hogy semmiképpen sem vagyok egyik, és soha nem is voltam az. Illetve, és ez a legszomorúbb, az egyik valaha tényleg az voltam.

Barbócz Sanyi másfél órája olyan szívfájdítóan gyönyörű dallamot húz, hogy arra Gál Laci feláll. Az egész csabai ifiház, a város, a megye, sőt, a Viharsarok is odasereglik, mintha a Körös és a Tisza is együtt folyna velük, mindenki magára néz, mert mindjárt megmérettetik a létezés. Gál Laci már kisbográcshasa miatt szenved, fáj a térde, a gerince, és ülve tanítja a táncot. Amikor feláll, az első megszakított, elegáns mozdulatával ráébredsz, hogy a tánc a világ tükörképe lehet. Az a "mindene fáj kisbogrács", akit az utcán talán segédmunkásnak néznek, az eleki isten megmutatja, mit is jelent az, hogy szétesett a teremtés, hogy az élet szaggatott, sorsunk darabokra hullik. Gál Laci mozdulatai szétfeszülnek, mint a mélyhűtőben felejtett bor: erősek, kíméletlenek, nettek, embertelenül isteniek – bele kell halni. Látni Gál Lacit táncolni és meghalni. Egy kedd este nagyon beittunk. Nagy Lászlót szavaltam neki a Körös-parton, a fövenyen fekve, ő aggódott. Akkor beszéltünk utoljára.

Azt ígértem, hogy nem merülök el a nosztalgia tengerében, de néha mégis kiszökik belőlem. Kicsordul, mint egy titkos emlék, amely sosem akar elfelejtődni.

Elég az hozzá. Unatkoztam az újkori táncháztalálkozón, az áldozatos munkával felgyújtott BS helyén, a buszgarázs melletti ótvar betonmezőben, körülöttem, hallótávolságon belül legalább három banda húzta, én meg néztem a levegőt, ahogy ül. Jól szerettem volna érezni magam, de nem sikerült, én sem engedtem a világnak, a világ se nekem. Jött Halmos Béla teli kézzel, a sült kolbászok mint platón a gerendák inogtak a papírtálcákon, a vaskos fehérkenyér-szeletek boglyája a meszelt égig ért, tán egy nagyfröccs is belefért a markába, a vállán táska, hegedűtok és egy szatyor, a mustár lágyan csordogált a kezén, ömlött róla a verejték, sehol egy árva ülőhely, sehol egy nyomorult sörpadszelet.

Csak előttem. Boldogan ült le, segítettem neki, jó étvágyat kívántam, és az első falatnál elkezdtünk beszélgetni. Nem úgy, mint a régi barátok, hanem inkább úgy, mint akik valóban érdeklődnek egymás iránt. Szép, tartalmas diskurzus alakult ki. Móricz, Sinká, Simonyi, Gyula, Bartók és Netti Sanyi bácsi nevei repkedtek a levegőben. Verseket idéztünk, és alaposan elemeztük a boldogság témáját. Közben elfogyott a kolbász, a kenyér, és lecsúsztak a fröccseink is – az enyém is. Jót nevettünk, és éreztem, hogy a körülöttünk ülők figyelnek. Ki lehet ez a figura, akire ennyit áldoz a Halmos? Ő is felfigyelt a tekintetekre, körülnézett, üdvözölt pár embert. Majd előhúzott egy címmel ellátott könyvet, vagy lehet, hogy naptár volt, már nem tudom, és egy tollat, hogy felírja a számomat. Kérdezte: "Ki vagy te valójában?"

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha eltűntem volna a világból. Rájöttem, mennyien élnek belső magányban, egy helyen, ahová tartozni szeretnének, de ahonnan valamiért nem tudnak kitörni. Ők nem csupán a látszat alapján léteznek, de valami hiányzik ahhoz, hogy a nehéz, iszapos érzéseiket végre felszínre hozzák. Az újkori angol klasszikusok is erről beszélnek: a varázspálcák önmagukban nem elegendők, össze kellene őket kapcsolni, de itt, a mi világunkban ez nem lehetséges. Így maradnak a váratlan felfedezések és a ritka, boldog pillanatok. Évekig büszke voltam rá, hogy Halmos úgy el volt ragadtatva tőlem, és azt mondta, ilyen olvasott, tájékozott "gyerekkel" sosem találkozik "ilyen helyen". Nyilván azért örültem ennek, mert nem éreztem otthon magam abban a táncházban. Ha jobban odafigyeltem volna, talán felfedezhettem volna a csalódottságot a nagy prímás hangjában, és inkább szomorú lettem volna emiatt. Megértem, hogy ő is egy saját, körülhatárolt szigeten él, ahol a világot válogatja, akárcsak én. De bármennyire is próbálkozol olyan emberekkel találkozni, akik nem taposnak el, nem bántanak, nem ostobák vagy ítélkezők, akik számára a hagyomány és a hit felelősséget és emberi minőséget is jelentenek, mindig ott lesznek a periférián a gonoszak és/vagy az ostobák.