A gyermekkori karácsonyok varázslatos emlékeket idéznek fel, amikor a hópelyhek tánca és a fenyőfa illata egy csodás ünnepi atmoszférát teremtett. Az ablakaim mögött a világ egy mesébe illő tájjá változott, a színes fények és a díszek csillogása pedig min

Emlékeim első karácsonya sötét árnyakat vetett a világra, hiszen háború dúlt. Az 1944-45-ös tél fagyos napjaiban Szilicét is elérte a kegyetlen zűrzavar, és a kis falum több mint egy hónapon át a frontvonal keserű valóságában élt.

Ebben az időben életünk nagyobb része a pincében zajlott; a krumpli- és marharépa halmok fölé fekvőhelyeket eszkabált Édesapám, még egy régi vaskályhát is elhelyezett a sarokban, kivezetve a falon a kályhacsövet.

Bár minden igyekezetünk ellenére, hogy a harcok szünetében friss levegőt engedjünk be menhelyünkre, a füst mindent beszívott: a falakba és a lelkünkbe is beleszövi magát.

Családunk mellett Boris néni és kamasz fia is nálunk találtak menedéket. Amikor a bombázások elhúzódtak, mindannyian a szomszédhoz menekültünk, hiszen az ő pincéjük mennyezete már betonból készült, míg a miénk hatalmas tölgyfagerendákkal volt telve.

A házunkat birtokba vették a német katonák, akik egyáltalán nem törődtek a tisztaszoba kincseivel, különösen Édesanyám gyönyörű varrottasaival és hímzéseivel. Szinte otthonosan mozogtak közöttünk, és bár nem okoztak különösebb gondot, volt egy emlékezetes pillanat, amikor a kamrában felfedezték a nagy fazekakat, és elkezdték azokat használni, hogy áztassák meggémberedett lábaikat. Édesanyám dühösen rántotta ki az egyik lába alól a fazekat, de amikor meglátta a katona elfagyott lábát, a szíve azonnal meglágyult. Az elcsigázott katona fájdalmasan beszélt hozzá, miközben elővett egy fényképet a tárcájából, és megmutatta, hogy neki is van egy kisfiacskája, aki éppen olyan, mint én. A háborúra és Hitlerre átkozódva osztotta meg a fájdalmát, és egy pillanatra mindannyian egy közös emberi sors részesei lettünk.

Az udvarban trénszekerek álltak, teli lövedékekkel a kertben felállított aknaüteghez.

Ha megszólaltak az aknavetők, akkor a közeli rakodó cserepei úgy röpködtek, mint a falevelek ősszel. Fájdalmasan vette tudomásul Édesapám, hiszen két évvel azelőtt építették mint ifjú házasok. Nagyobb gondot jelentett számára a lovak és a tehenek etetése, különösen pedig itatása, mert ha nem volt ivóvíz, akkor az ideiglenes kályhán havat olvasztott nekik. Mintha megérezték volna a jámbor jószágok, hogy rendkívüli helyzet van, azzal kell beérni, ami van. Csak a nehéz ágyúzásokkor nyugtalankodtak, nyerítve, toporzékolva, mintha érezték volna, hogy ember, állat egyaránt életveszélyben van. Mert nemcsak katonák és katonalovak estek a harcok áldozatául, hanem helyi lakosok, és az itatásra hajtott állatok is.

Az étlapunk meglehetősen egysíkú volt; a kenyérsütés sajnos nem volt opció, így csak a krumpli és a tej maradtak. A sült krumpli állandóan ott gőzölgött a kályha tetején, míg Máté nagyanyám gyakran nekilátott a köpülésnek, hogy a száraz sült krumpli nehezén ne kelljen szenvednünk. Sóval és vajjal megbolondítva sokkal könnyebben ment a falatozás.

A bombázások egyre sűrűsödtek, ezért sietve a szomszéd pincébe húzódtunk.

Már vijjogtak az ágyúgolyó acélmadarak, amikor Édesanyám felkapott, és rohant velem a szomszédba. A szomszéd házat elmellőzve az udvar közelében jártunk, amikor egy égszakadásnyi robbanás a közelünkben métereket penderített rajtunk, szinte beestünk a pincebejáratba. Az ottaniak ajtót nyitottak, igyekeztek segíteni, hogy nem esett-e bajunk.

Édesanyám remegő hangon ismételgette, hogy a robbanás a közelben történt, miközben a szomszéd, az ágyúzás szünetében, gyorsan nekilátott megvizsgálni a ház állapotát. Amikor visszatért, megnyugtatott minket, hogy minden rendben van. Csak később derült ki, hogy a ház hátsó fala és a két felső szoba súlyosan megsérült. Mivel mi éppen abból az irányból érkeztünk, sokáig emlegették, hogy ha csak pár másodperccel később érkezünk, akkor a becsapódás mindkettőnket elragadott volna.

A hosszú pincei tartózkodások különböző helyzeteket teremtettek.

Voltak, akik mélyen elmerültek a saját gondolataikban, imáik suttogásával próbálva megküzdeni a helyzet súlyosságával, míg mások a faluban terjedő pletykákat mesélték egymásnak. A szomszéd Imre fia viszont velem játszadozott, és megtanította, hogyan kell reagálni, ha valaki rákérdez: "Lacika, ki lő most?" Én pedig, mint egy kis katona, hirtelen felmondtam a "szöveget": "Pik, pak, lő a ruszki; csiú..., pú, bumm... ratatata, ratatata..." A szavak mögött egyszerű, mégis találó jelentések rejlettek: a "pik-pak" a távoli puskalövések hangját idézte, míg a "csíú-pú" az ágyúgolyók viharos útját, ahogy hasították a levegőt és végül becsapódtak valahová. A "ratatata" pedig a golyószórók dörgését jelezte, ami a falut övező Hosszúföld dűlő irányából hallatszott, valamint a szemben lévő Mészhegy erdősége felől, ahol nem orosz csapatok, hanem román katonák harcoltak. Ők próbálták visszaszorítani a németeket, akik végül nem adták fel, és egy ellentámadás keretében visszatértek. Igaz, csak néhány napra, de ez még inkább fokozták a szenvedéseket, és növelték az áldozatok számát.

A front elhaladása után kiszakadtak az ég dunyhái, napokig esett a hó.

Mintha csak próbálná eltüntetni a szeme elől a véres harcok és a szenvedés szörnyű látványát. A fennsíkért vívott küzdelmek során több száz katona életét vesztette, köztük olyan fiatal leventék is, akik csupán hazavágytak, ám dezertőrökként a nyilasok keze által brutálisan elestek. Az udvarukban a hó annyira felhalmozódott, hogy alagutakat kellett kialakítaniuk, hogy eljussanak az istállóhoz és az utcához.

A zűrzavaros idők közepette, Édesapám és a család szívét mély bánat sújtotta, amikor a románok magukkal vitték legkedvesebb lovunkat, a Sárgát. Ez a veszteség olyan súlyos csapás volt számára, amelyet soha nem tudott igazán elfogadni. Minden lehetséges helyen kereste őt, nyomába eredt a hegyek felé vonuló frontnak. Egészen Jolsváig elmerészkedett, miközben számos veszéllyel kellett szembenéznie, de a Sárga nyomaira egy árva jelét sem találta. Végül, valahol Murány előtt egy sebesült katonalovra bukkant, és ezzel a kimerült állattal tért vissza, szívében a remény töredékeivel.

Édesanyám is hasonló útra indult, mint én, sóért, néhány asszonnyal együtt. Hiszen a só, legyen szó emberről vagy állatról, mindannyiunk életében nélkülözhetetlen.

Amikor felbatyuzva hazaértek, azt is elmondták, hogy tilos lesz magyarul beszélni: a magyarokat deportálják Csehországba, vagy kitelepítik Magyarországra.

Nem jött békés karácsony a rákövetkező évre sem, sőt még a későbbi években sem, mert ott volt a bizonytalanság: mi sors vár ránk? A háború mindenkit kisemmizett, a falu házainak a kétharmada megsérült - közöttük a miénk is - ráadásul jött a 47-es év olyan szárazsággal, hogy a termőföld a vetőmagot sem adta vissza. Nem volt az állatoknak takarmány, még a faleveleket is összegyűjtöttük, a szecska közé vegyítve etettük. Nekünk a "hontalanság évei" /Janics Kálmán/ nem három évig tartottak, hanem hét évig, mert akkor kaptuk vissza az állampolgárságunkat.

Ha volt is karácsonyfa, kevés valami jutott rá.

Alma, amit ezüstpapírba csomagoltak, egy kis dió, néhány száraz keksz. Később otthon készített szaloncukor, néhány gyertya, majd csillagszóró. Az ajándékok között ott volt az Édesanyám által készített, horgolt ruhadarab is, amelyet a megmaradt pamutokból varázsolt elő. Nem volt bőség a ruhákban és cipőkben, gyakran előfordult, hogy a megkopott kabátokra folt került. A cipőinkkel is spóroltunk, így nyáron gyakran mezítláb jártunk. A lábsérülések elkerülhetetlenek voltak, különösen a nagyujj környékén. Végül annyira belejöttem a mezítlábas járásba, hogy még a tarlón is könnyedén tudtam követni unokatestvéremet.

A templom volt az, ami a megmaradás és a túlélés reményét adta számunkra. Szerencsére nem szenvedett komolyabb kárt, noha a németek gyakran használták a tornyát megfigyelőállásként.

Vasárnaponként a templom falai megteltek élettel, mi gyerekek pedig a karzaton ültünk, izgalommal a szívünkben. Pótszékeket és lócákat hoztak, hogy a zsoltárok és dicséretek szavaiban a megsebzett lelkek új reményre és erőre találjanak a nehéz napok előtt. Valóban szükség volt erre, hiszen a segítséget csak az égi magasságoktól várták, ahol a béke és a megnyugvás lakozott.

A XC. zsoltár: Tebenned bíztunk eleitől fogva reményt adó fohászként szólt a vasárnapi istentiszteleteken.

Legfőbb álmom mindig is az volt, hogy végre én is birtokba vehessek egy kiscsizmát, ami szépségével és kényelmével feldobja a napjaimat.

A kicsinyke legénykék igazi ékessége volt az a csodás lábbeli. Amikor rátaláltam a karácsonyfa alatt, a boldogságom határtalan volt, mintha a világ legszebb ajándékát kaptam volna. Bár a cipő kissé nagyobbnak tűnt, mint amire szükségem volt, hiszen belesuhantam, és a lábam szabadon lötyögött benne. A cipőn volt mit faragni, így kapcával jól kibéleltem, de sajnos nem sokáig örülhettem neki, mert gyorsan kinőttem. Tudtam, hogy Pogány bácsi, a falu ügyes cipészmestere készítette ezt a remekművet. Egyszer el is vittem neki, hogy megmutassam. Alaposan megvizsgálta, majd a sarkára patkót, az orrára pedig spiccet szögelt, mintegy ajándékként. Büszkén lépkedtem az oszlopos tornácunkon, a cipőm kopogása olyan volt, mintha egy bátor huszárkapitány járkálna ott.

Ez a kiscsizma vált egy nem éppen büszkeséggel emlegetett teljesítményem szimbólumává.

Az unokatestvérem nemrégiben elsajátított egy kedves kis versikét, és arra jutott, hogy mi is csatlakozunk a karácsonyi köszöntőkhöz, ahogy a régi református hagyományban a legátusok tették a mendikásokkal együtt. Az elején minden jól alakult, bejártuk a szomszédokat és a rokonokat, és a gyűjtött pénzünket egy szánkóra akartuk költeni, amit Bálint bácsi készített volna el nekünk. Úgy döntöttünk, hogy még Dani bácsihoz is benézünk, akinek a házába mindig örömmel léptünk be, hiszen bölcs szavai és jó tanácsai sosem maradtak el. A falu végén, egy apró, szalmatetős házban élt feleségével. Szegénységben, de boldogan. Amikor beléptünk, az arcukon meglepetés tükröződött, de azonnal megnyíltak előttünk, szívesen láttak minket. A megállapodásunk értelmében most rajtam volt a sor, hogy elmondjam a köszöntőt. Összeszedtem a bátorságomat, és hangosan, magabiztosan kezdtem:

Hogy valóban megtettem, hátra rúgtam a patkós kiscsizmámmal. Azonnal hatalmas csörömpöléssel törtek darabokra a megviselt ajtó üvegei, és a szilánkok szanaszét repültek körülöttünk. Mint valami sóbálványok, úgy álltunk meg, a két öreg is mély csendbe burkolózott. Gyors léptekkel kisurrantunk a helyszínről. Még azon a napon felkerestük Bálint bácsit, aki nemcsak asztalos, hanem üvegezéssel is foglalkozott. Az ünnepek után nekiállt beüvegezni az ajtót, a pénzünkből pedig egy fillér sem maradt, de végül Dani bácsiék is jól jártak, hiszen a mester az üvegezés mellett az ajtójukat is megjavította, hogy a szél ne tudjon behatolni a réseken.

A kertek alatti lejtőn délutánonként egy vidám gyereksereg gyűlt össze, hogy szánkózással töltsék el az időt. A felnőttek is csatlakoztak a mókához, szívesen kísérték el a gyerekeket a havas lejtőre. Én csak akkor tudtam szánkóra ülni, ha valaki megajándékozott a lehetőséggel, de emellett mindig ott volt a lehetőség, hogy csúszkáljak a hóban vagy éppen hógolyókat gyúrjak a barátokkal. Az élmény minden alkalommal felejthetetlen volt.

A vastag hótakaró mindenkit ünneplésre hívott. Azonban a fiatalok másféle szórakozásra vágytak. Az unokatestvérem fülébe jutott a hír: este vár ránk a nagy szánkózás a templomdombon, méghozzá egy igazi egyes szánnal, amelyet valahonnan kicsentünk. Így hát ott álltunk a kíváncsiskodók között, izgatottan várva a kalandot. A lányok a szánra rakott lócákra ültek, míg két legény a szán rúdját irányította, mi pedig oldalról próbáltunk megkapaszkodni. Ahogy a szán egyre gyorsabb tempóra kapcsolt, a levegőben kiáltások és nevetések keveredtek, ám hirtelen az egyik legény megbotlott és elesett, a másik pedig nem tudta többé egyensúlyban tartani az egészet, így elengedte a rúd végét. A szán, mint egy megvadult paripa, száguldott lefelé, és sokan lepotyogtak róla. Végül a szán erőteljesen nekicsapódott az iskolakerítésnek. Éppen ott álltam, ahol a saroglya nekivágódott, és az ütés következtében csillagokat láttam. Szerencsére komolyabb bajom nem lett, de a kék folt a jobb oldalamon még napokig emlékeztetett a balesetre. Ezzel számomra befejeződött a szánkózás, otthon pedig próbáltam titokban tartani a dolgot, pedig a jobb oldalam még sokáig olyan volt, mint az indigó. Az egyes szánokat főként az ökrösgazdák használták, míg a kettes szánok a kocsisok, köztük Édesapám kedvenc szállítói voltak, hiszen azokkal ügyesebben lehetett manőverezni, különösen az erdő mélyén, a fák között.

Bár a szánkókészítésre nem vállalkoztunk, a sítalpakat viszont örömmel felvettük.

Először a hordódongák világát fedeztük fel, de sajnos több esés történt, mint csúszás. A kőrisfát a közeli Mészhegyből hoztuk, és a gyalupadon ügyesen megmunkáltuk a leceket, sőt, még kötést is szerkesztettünk rá. Alig vártuk, hogy végre kipróbálhassuk az eredményt. Bár nem volt minden tökéletes, azért sikerült siklani vele, csupán az orra hajlamos volt hamar kiegyenesedni. Hiába főztük vasfazékban és éjszakára kipeckeltük, hogy jobban tartsa az alakját. Végül azonban ez elég volt ahhoz, hogy megtanuljuk a sítalpon való haladást. Később, amikor iskolásként kölcsönkért sítalppal indultunk a sítanfolyamra, én már a legjobbak csoportjában síeltem.

A karácsony előtti készülődések között voltak olyanok is, amelyek nem voltak ínyemre való, mint: a szecskavágás, fahasogatás.

Édesapám mindig is úgy vélekedett, hogy az állatoknak az ünnepek előtt gondosan elő kell készíteni a szecskát. Ez azt jelentette, hogy én hajtottam a szecskavágó óriási kerekét, miközben ő szalmával és szénával "táplálta" a gépet. A felaprított szecska hatalmas tárolókba került, ahonnan később szedte a szecskás kosárba. Ekkor jött a következő lépés: reszelt marharépa vagy burgondia került rá, amit bőségesen megszórt korpával, majd meglocsolta meleg vízzel. Az állatok izgatottan várták a finom illatú takarmányt, akárcsak az itatást, amit szintén alig vártak.

Édesapám, aki hadiárva gyermekként nőtt fel, mindig azt hangsúlyozta, hogy egy fiúgyereknek jól meg kell tanulnia a kaszálás mesterségét, hogy az állatoknak mindig legyen elég széna és friss fű. Amikor alig múltam tíz, már gondoskodott róla, hogy készíttessen nekem egy kis kaszanyelet, hogy lassan beállhassak a kaszálók közé. Az évek során nem vallottam szégyent, csupán azon szomorkodtam, hogy a nyári szünet számomra a kaszálásról és az aratásról szólt. Viszont a kaszálásban egyre ügyesebb lettem; a szomszéd Sándor bácsi, akit mindenki elismert mint kiváló kaszást, dicsérően szólt róla. Megvizsgálta a kaszámat, megigazította, majd megosztotta velem a kaszálás alapelveit: az ívelt, faragásokkal díszített szilicei kaszanyél, a hozzá illő stájer kasza, és a bécsi kaszafén... No meg, hogy egy ilyen kemény, szilicei magyar gyerek, mint én, csakis sikeres lehet ezen a téren – tette hozzá kicsit mosolyogva.

Nálunk az állatok mindig is a család részei voltak.

Sokszor olyan neveket kaptak, mint az emberek: Sári, Kati, Miska, és így tovább. Édesapám mindig is úgy vélte, hogy az állatok a gazdájukat tükrözik, ezért fontos, hogy jól és gondosan bánjunk velük. Minden nap alaposan rendbe hoztuk őket; ő a lovakat kényeztette, míg én a két tehenet és a borjút ápoltam. A tehenek hátát és oldalát tehenvakaróval simogattam végig, majd a kefével alaposan felfrissítettem a bundájukat.

Nekem is volt hasznom belőle, hiszen az összegyűjtött szőrből szőrlabdát készítettem, ami remekül működött a kiütősdinél. A focizásra viszont nem volt alkalmas, mert nem pattogott. A tehén farkát hetente nekem kellett kimosnom, amit egy drótfésű segítségével mindig szépen rendbe tettem. Ezzel a módszerrel Édesapám a lovak sörényét is ápolta.

Máig élénken él bennem az emlék, amikor a kisborjút simogattam; az érdes nyelvével játékosan végigcsúszott az ujjaimon, míg a kiscsikó várakozással teli kedvességgel bökdöstette a bozontos fejét és selymes fülét. Az a pillanat valahogy mindig mosolyt csal az arcomra.

A fahasogatás világába való belépésem viszonylag zökkenőmentes volt, hiszen a fejsze mindig kéznél volt, és a szekér oldaláról sem hiányozhatott. Édesapámnál a kisbalta mindig ott lapult, akármerre is jártunk a végtelen legelőn. Az volt a mértékadó: aki ügyesen bánik a fejszével, az akár tízszer is ugyanabba a vágásba tudja ütni. Mielőtt nekifogtunk a favágásnak és hasogatásnak, alaposan meg kellett vizsgálni a fatönköt, hogy felfedezzük a vágás rejtett lehetőségeit. Később Édesapám egy hasogatófejszét is beszerzett, amivel sokkal könnyebb volt a nagyobb darabok felaprítása. A hasáboknak pedig mindig ügyesen kellett elhelyezkedniük, hogy esztétikusan mutassanak a rakásban.

Karácsonyfánk mindig volt, kezdetben titokban tartva, mert azt "a Jézuska hozta".

Később közösen kerestük meg a legszebbet, gondolva a rokonokra, szomszédokra is. A lovasszánra elfért bőven belőlük, s akkor még nem volt olyan veszély, hogy megbüntetnek érte.

A karácsonyi ajándékozás nálunk nem volt éppen szokványos, hiszen Édesanyám mindig is kreatívan közelítette meg a dolgot. Kicsit varázsolt a meglévőkből, míg Édesapám a fából faragott különlegességeket, mint egy kis szekér, egy gémeskút vagy éppen egy eketaliga. Az utóbbi különösen közel áll a szívemhez, hiszen már majdnem annyi idős, mint én magam.

Később első karácsonyi ajándékaim között volt egy papírtáska /kisbőrönd/, ami felváltotta az iskolában a vászontarisznyámat. Nem sokáig szolgált, hamar megadta magát. Amikor megtanultam olvasni, könyvekre vágytam, mert otthon csak két könyv volt: egy református énekeskönyv, és egy református Biblia. Az utóbbi bibliofil kiadás volt, apró betűkkel. Mindjárt az elején kezdtem olvasni, az Ótestamentumot, most már tudom, jobb lett volna az Újtestamentummal indulni. Harmadikként volt még a zöldkereszt propaganda füzete, amit az anyák azért kaptak, mert katonafiút szültek Horthy Miklósnak.

A karácsonyi ünnepkörhöz szorosan kapcsolódott a disznóvágás hagyománya, amelyet az ünnep előtti napokban tartottak. Ez az esemény nem csupán a hús beszerzését szolgálta, hanem közösségi élményt is nyújtott, ahol a családok és barátok együtt ünnepelték a falusi élet szokásait.

A háború során a dolgok annyira átalakultak, hogy a mi kéményünkből már nemcsak mi élveztük a szalonna és kolbász füstjét. Mások is csatlakoztak hozzánk, és nem ritkán előfordult, hogy a katonák megdézsmálták a készleteinket, vagy akár mindent elvittek, ami a tűz körül sercegve illatozott.

A sóvári almáinkat Édesapám ügyesen elrejtette a hombár mélyén, a búza közé, ahol a hűvös levegő megőrizte őket egészen tavaszig. Az aszalt gyümölcsök közül a szilva volt a legkeresettebb, míg az aszalt almát és körtét mi csak "susinkának" neveztük. Karácsony estéin mindig izgatottan vártam a gőzölgő mákos "doboskát" /gubát/, és a mákos kukoricát, amelyek felejthetetlen ízekkel varázsoltak el.

Karácsonyi szokásainkban nagy változást a gyerekek és az unokák érkezése hozott, de ez már az ő történetük.

Első karácsonyi emlékeim mélyen a háború árnyékában születtek.

Most, ahogy a végső célhoz egyre inkább közelítek, ismét háborúság terjed a világban. Szorongás fog el. Nem az életveszély miatt, azt már elfogadtam, hanem a jövőért, ami gyermekeimre, unokáimra, családomra és közösségünkre vár ebben a zűrzavartól hemzsegő világban. Mi lesz velük a következő napokban, hónapokban? Milyen kihívásokkal kell szembenézniük, és milyen értékeket tudunk átadni nekik ebben a kaotikus időszakban?

Az emberi faj egyre inkább eltávolodik az értékektől, és saját magának ásja a sírját, miközben a harmadik világháború és a totális megsemmisülés szélére sodródik. Körülöttünk terjed a fogyasztói társadalom, amely csendben, de annál hatékonyabban hatja át a mindennapjainkat: a pénz, az anyagi javak, a vagyon és a tévtanok bálványozása uralkodik. Ezen jelenségek következményeként bizalmatlanság, gyűlölet és irigység terjed el, elhomályosítva az emberi kapcsolatokat és az együttérzést.

Az emberek még soha nem tapasztalták meg ennyire egymástól való távolságot.

Miközben az ünnepek közeledtével az áruláncok már jóval előtte, szinte gépies precizitással szórják ránk a sablonos karácsonyi reklámokat, tehetetlenül figyeljük, ahogyan az elektronikus "kütyük" árnyékot vetnek gyermekeink és fiataljaink világára. Az ünnepi hangulat helyett egyre inkább a fogyasztás és a felszínesség uralja a teret.

A karácsony titka a gyermek születésében rejlik, amely a legnagyobb ajándékként és csodaként ragyog életünkben.

A gyermek érkezése egy olyan csodálatos pillanat, amely lehetőséget ad számunkra, hogy lelkileg megújuljunk és újra felfedezzük önmagunkat.

A kereszténység egy különleges keret, amely több mint kétezer éves történetével lehetőséget biztosított az emberek számára a megmaradásra és a megújulásra. Nehéz időszakokban vigaszt nyújtott, és reménységet adott a mindennapi harcok során.

A krisztusi szeretet és irgalom fényként ragyog, irányt mutatva számunkra, akárcsak a betlehemi csillag, amely az éjszaka sötétjében vezeti a kereső szíveket.

Édesanyám, aki a legbrutálisabb vallásüldözéskor is megtartotta istenhitét, sokszor mondogatta: