Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Ha a gyermekem láza van, vajon azt jelenti, hogy nem vagyok megfelelő szülő?" - Mítoszok, aggodalmak és igazi beszélgetések.

1990. május 17-én a WHO (Egészségügyi Világszervezet) történelmi lépést tett, amikor hivatalosan eltávolította a homoszexualitást a mentális betegségek kategóriájából. Ez a jelentős esemény világszerte a homofóbia, transzfóbia és bifóbia elleni küzdelem napjaként van számon tartva. Ezen a napon különösen fontos az elfogadás, a nyílt párbeszéd és a különböző identitások iránti társadalmi érzékenység hangsúlyozása. Kozma-Vízkeleti Dániel, klinikai szakpszichológus és család-pszichoterapeuta, aki rendszeresen foglalkozik olyan családokkal, ahol a coming out folyamata kihívások elé állítja a tagokat, osztotta meg tapasztalatait és gondolatait e fontos témáról.

Ahhoz, hogy mélyebb megértést nyerjek a témáról, beszélgetéseket folytattam olyan személyekkel, akik személyesen érintettek a kérdésben, és megosztották velem saját tapasztalataikat. A társadalmi diskurzusban gyakran elhanyagoljuk azt, hogy mit jelent egy homoszexuális fiatal számára leülni a szüleivel, és megosztani velük, hogy a saját neméhez vonzódik. Egy ilyen beszélgetés nemcsak bátorságot igényel, hanem magában hordozza annak a lehetőségét is, hogy azok az emberek, akiktől a legnagyobb támogatást várjuk, ezt tragikus veszteségként élik meg. Vannak olyan szülők, akik csalódást éreznek, elutasítanak, és dühükben vagy fájdalmukban kegyetlen megjegyzéseket tesznek. Egyes történetekben hallottam olyan szavakat, amelyek azt sugallták, hogy a homoszexualitásnál még az is elviselhetőbb lenne, ha a gyermek drogproblémákkal küzdene. Az undor, a félelem és a kitaszítás érzései sok esetben megjelennek, és ezek a reakciók rendkívüli terhet rónak a fiatalokra.

A legmélyebb félelmek gyakran nem a belső elfogadás hiányából erednek, hanem abból a szorongásból, hogy mások mit gondolnak majd rólunk. Vannak azonban olyan megható és inspiráló történetek, amikor a szülők egy pillanatra megálltak, hogy megértsék, és elfogadják a hallottakat. Ezekben az esetekben csupán annyit mondtak, hogy a szeretetük a gyermekük iránt változatlan marad. Nincs kész recept arra, hogyan kezdjünk el egy ilyen beszélgetést, de talán az a legfontosabb, hogy a beszélgetés egyáltalán megtörténjen, és valaki bátran felvállalja az igazi énjét. A valóság azonban az, hogy sokan a nyílt felvállalás helyett inkább titokban élik meg kapcsolataikat. Találkoztam olyan párokkal, akik évekig rejtőzködtek, és a világ számára ismeretlen kapcsolatban éltek. Elmondásuk szerint ez a titkolózás lelkileg rendkívüli terhet rótt rájuk.

A coming out folyamata egy mélyen intim és érzelmileg gazdag lépés, amely során egy egyén elhatározza, hogy megosztja a külvilággal azt az identitást, amit eddig titokban tartott. Legyen szó szexuális orientációról vagy nemi önazonosságról, ez a döntés gyakran tele van bátorsággal és reménnyel, hiszen a személy számára fontos, hogy hitelesen élhessen, és mások előtt is vállalhassa önmagát.

"Az egyik legérzékenyebb helyzet, amikor valaki a szülei előtt vállalja fel a szexuális orientációját" - mondja Kozma-Vízkeleti Dániel. A coming out nemcsak a fiatal számára jelent nagy lépést, hanem a család számára is. "Úgy dolgozom ilyenkor, hogy eljön hozzám az egész család, és a segítségemmel mondja el az adott ember a szüleinek. Ennek az információnak a befogadásához időre van szükség. A szülők sokszor újra átgondolják azokat az elképzeléseket, amelyeket talán már évtizedekkel korábban megfogalmaztak."

Bár sok szülő azt gondolja, hogy nyitott és elfogadó, egy ilyen szituáció mégis meglepetéseket tartogathat, és érzelmileg megterhelő lehet: "Még a legmegértőbb családokban is képes olyan intenzív érzelmi reakciókat kiváltani, amelyekkel nem számítottak."

A terapeuta szerint a legfontosabb az, hogy a felek kimondhassák érzéseiket anélkül, hogy a másik fél ezt elutasítaná. "Az a tapasztalatom, hogy igazán az segít, ha valaki nyíltan kimondhatja azokat az érzéseket, amik rejtetten benne vannak. A másik pedig nem mondja azt, hogy ez nem igaz, hanem elfogadja, hogy ő épp így érez."

Íme egy egyedibb megfogalmazás: "Mostanában különösen nehéznek érzem a helyzetemet. Csalódottság tölt el, és azon tűnődöm, vajon én voltam-e a hibás anya, amiért a lányom ezt az orientációt választotta." Fontos lenne, hogy ezeket a gondolatokat ne elutasítsuk, hanem közösen próbáljuk megérteni és értelmezni.

A szakember szerint nem a hibáztatás vezet előre, hanem a közös reflexió. "Együtt tanakodhatunk azon, hogy honnan is jön az a hiedelem, miszerint akinek meleg a gyermeke, az rossz szülő. Mi szól mellette, mi ellene, és hogyan lehetne ezeket a hiedelmeket végre elengedni?"

A terápiás tér rendkívül értékes támogatást nyújthat, hiszen lehetőséget teremt arra, hogy biztonságos környezetben osszuk meg érzéseinket. "A terápiás folyamat során lehetőség nyílik arra, hogy egy támogató és moderált közegben bátorítást kapjunk az érzelmeink kifejezésére és megfogalmazására. Különösen lényeges, hogy a beszélgetés jószándékú légkörben zajlódjon, mivel ez hozzájárul az érzelmi zűrzavarok rendezéséhez is."

Nem minden történet hordoz magában egyenlő terheket. Léteznek olyan elfogadó és szeretetteljes válaszreakciók is, amelyek fényt hoznak a nehéz pillanatokba: "A legcsodálatosabb mesék azok, amikor a szülők így szólnak: bármilyen irányt is választasz az életben, te mindig a gyerekem maradsz, és a családunk összetartozása mit sem változik."

Sajnos más szélsőségek is jelen vannak. "A legfájdalmasabb helyzetek egyike, amikor a kapcsolat teljesen megszűnik; sokszor a fiatalok emiatt kénytelenek külföldre költözni."

Az érzelmek elfojtása helyett a közös megértésre kell törekednünk. "Nem az érzelmeinkért hordozunk felelősséget, hanem azért, hogyan bánunk velük. Ha ezt elsajátítjuk, kevesebb fájdalom fog ránk várni, és több együttérzés bontakozhat ki közöttünk."