Istennek mi keresnivalója van az én életemben? – A lány meséje, aki a világ zűrzavarában, egyedül küzd a gyermeknevelés kihívásaival, anélkül hogy tudná, hány H-sként éli mindennapjait.

Rebeka Bella nap mint nap küzd a mindennapi élet kihívásaival. Korán ébred, és amíg a kisgyermeke alszik, igyekszik minden elvégzendő feladatot teljesíteni, hogy ne kelljen rá gondolnia. Ráadásul bevallotta, hogy az élet.történet pályázatra csupán mint egy lehetséges pénzkereseti forrásra tekintett. Azonban az „Újratervezés” címmel indított, Budapest különdíjas írása felbecsülhetetlen értékűvé vált számára.

Egy rendkívül megpróbáltatásokkal teli életről diskuráltunk a babaarcú fiatal hölgynél, ahol a legnagyobb fájdalmak is mindig társaságban érkeztek.

Tizenkét éves voltam, amikor anyám barátja elkezdett furcsán viselkedni velem. Olyan dolgokat tett, amiknek nem lett volna szabad megtörténniük: simogatott és kényszerített, miközben anyukám két műszakban dolgozott, hogy biztosítsa számunkra a napi betevőt. Esténként kihívott magához, nappal pedig autóval az erdő mélyére vitt, és megfenyegetett, hogy ha bárkinek is szólok a történtekről, akkor a családomnak súlyos következményei lesznek.

Rebeka élete két évnyi rettegés fogságában zajlott, egy olyan férfi árnyékában, aki lassan, de biztosan elvette tőle a szabadságát. A bántalmazás nem csupán fizikai sebeket hagyott rajta; a legmélyebb fájdalom az volt, ahogyan a félelem és a gyötrelem belé süppedt, mint egy sötét, elviselhetetlen köd. Minden szava, minden mosolya egyre inkább elhalványult, míg végül a hallgatás falába zárta magát. A világ, ami körülötte létezett, egyre inkább elmosódott, és a remény szikrája is csak távoli emléknek tűnt. Ám a sors úgy hozta, hogy találkozott egy tanárral, aki észrevette a szemében bujkáló fájdalmat. A tanár bátorító szavai és anyja eltökéltsége egy új utat nyitottak meg számára. Egy éjszaka, mikor a csillagok végre ragyogni kezdtek az égbolton, Rebekának sikerült megszöknie Budapestre, egy anyaotthon biztonságos falai közé. Bár a fizikai fenyegetés megszűnt, a múlt árnyai továbbra is kísértették. A kihallgatások során, amikor újra és újra el kellett mondania a történetét, a terror emlékei fel-feléledtek, mint egy rémálom, amely sosem akart véget érni. Minden kérdés egy újabb rést ütött a lelkén, emlékeztetve őt arra a sötét időszakra, amikor a félelem volt az egyetlen társ. De Rebeka tudta, hogy nem csak a múlt foglya, hanem egy új élet hajnala is vár rá, ha képes lesz szembenézni a démonaival, és végre megtalálni a saját hangját a csendben.

A rendőrnő szemei megteltek könnyekkel, ahogy végigkísérte a történetem minden egyes részletét. Amikor a kihallgatás végéhez értünk, közelebb lépett hozzám, és lágy, megnyugtató hangján azt mondta, hogy maradjak erős, mert tudja, hogy képes vagyok rá. Megígérte, hogy az az ember, aki annyi fájdalmat okozott nekem és a családomnak, meg fogja kapni a büntetését.

Visszagondolva csupán azt erősíti meg, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie, és a hasonló helyzetben lévőknek azt mondaná, minél előbb szóljanak - akárhogy is, de ebből ki kell lépni. Ugyanúgy fel kell számolni, ahogy később saját párkapcsolatát is kénytelen volt. - Bármikor feljelentettem volna, mert ütött-vert három évig, de szerettem - beszél az eleinte felhőtlen szerelemről.

Minden pillanatát meg akartam élni, amit csak lehetett, és ezért bármilyen áldozatra készen álltam. (...) A szívem húzott hozzá, egyre többet tartózkodtam nála, míg otthon egyre ritkábban jelentem meg. Az iskolai helyzet egyre súlyosabbá vált, és anyu próbálta megakadályozni, hogy vele legyek, de minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Készen álltam harcolni a családom ellen is, mert annyira beleszerettem, hogy mások véleménye már nem érdekelt. Mellette úgy éreztem, mintha egy védett buborékban élnék, ahol az idő megállt, és csak mi ketten léteztünk.

Párja hat hónap után először emelt rá kezet, de Rebeka nem volt képes kívülről szemlélni a helyzetét, és nem ismerte fel a mintázatot. Az év őszén teherbe esett, ami úgy tűnt, végleg beszorítja őt az áldozat szerepébe. "A kisfiam már akkor megszületett a szívemben" - meséli, és elhatározta, hogy nem veteti el a babát, mert szeretné, ha lenne apja a gyermekének. Ezzel a gondolattal tűrte a helyzetét, míg végül a biztonság iránti vágya és az önbizalma túlnőtt a hagyományos elvárások határain. "Nélküle is erős vagyok, ahogy eddig, és fel fogom nevelni a gyerekem" - fogalmazódott meg benne.

Az anyaság új fényt gyújtott benne – boldogsággal töltött el a kisbaba érkezése. Alig vártam, hogy átölelhessen a karjaim között, és elkezdhessem a közös utunkat, melynek során szeretetteljes otthont szerettem volna neki adni.

Teljesen megértem az érzéseit, amikor az apaság gondolata megfogalmazódik benne. Az ember valóban kétségekkel teli lehet, és félelmekkel küzdhet, hogy vajon milyen szülővé válik. De ha most én is anya leszek, akkor talán ugyanúgy beleeshetnék a „kattant” állapotba? Pedig nem lehetetlen dolog egy gyereket felnevelni. Nem a végső világvége, és nem szükséges hozzá különösebb érettség sem. Az igazi lényeg a szeretet és a törődés, ami a legfontosabb az anyaságban.

- magyarázza.

Édesanyjában támaszra, önmagában pedig igazságra lelt és képes volt kitörni a bántalmazó kapcsolatból. - Legyek szeretve, törődjenek velem és velem együtt a gyerekemet is fogadják el. A mondás szerint, ha kell a tehén, akkor kelljen a borjú is. Fogadjon el a gyerekkel - mondja ma egy ideális kapcsolatról, teljes magabiztossággal.

"Legalább nem olyan, aki csak a fájdalmat ismeri, hanem aki képes szeretni."

Hangja ugyanúgy megtelik élettel, amikor a származásáról beszél.

Öregapám, anyukám édesapja (aki sajnos már nem él közöttünk) egy igazi mesterművész volt, aki teknővájóként és fakanálkészítőként élt. Kosarakat font, és a kezei között született meg a hagyományok varázsa. Soha nem éreztem szégyent a roma származásom miatt; ellenkezőleg, büszkén tekintek a gyökereimre. Felemelkedett fejjel járom a világot, hiszen tudom, hogy nekünk, romáknak gazdag hagyományaink vannak, amelyek értékesek és egyediek.

A megkülönböztetéssel kapcsolatos élményeire pedig iránymutatóan gondol.

Sajnos gyakran találkozunk azzal, hogy minket, cigányokat, egyformán megítélnek, és sokan lenéznek bennünket. Pedig a cigányság rendkívül sokszínű, és nem lehet egy kalap alá venni mindannyiunkat. Mi nem vagyunk bűnözők, nem élünk csalásból vagy hazugságokból.

- Kérlek, tedd egyedivé a gondolataidat - mondja. Ezért érzi, hogy elengedhetetlen, hogy ne tagadja meg gyökereit, és fontos számára, hogy fiának is átadja a cigány kultúra gazdagságát és örömeit.

Szeretnék a kisfiamnak egy gyönyörű gyerekkort adni, amit én nem kaphattam meg, és biztos alapot nyújtani - írja a pályamunkájában. De míg saját értékrendjében és a szerető közegben nem kételkedik, a biztos alap valódi kilátásairól Rebeka már másképp gondolkodik: - Megmondom őszintén, hogy szerintem visszamenni az iskolába nem fogok, hiába írtam ezt a novellába.

Alternatívának a külföldi munkát látja, ám annak olyan áldozatai vannak, amiket a fiatal anyuka elvből nem szeretne meghozni - Én azért mennék ki, hogy a kisfiamnak ide-haza tudjak utalni. Hogy anyukámnak se kelljen elmenni dolgozni, mert én hazaküldeném, majd a fele fizetésemet, ha mégis csak a gyerekemről van szó. De közben nem is látnám őt csak videóhívásban, vagy ahogy épp vissza tudok jönni, ahogy a cég kint megengedi. Lemaradnék a fontos eseményekről és talán visszakapnám pár év múlva, hogy 'hol voltam, miért nem én neveltem fel, nem vagyok jó anya'. Meg az sem mindegy, hogy az ember mivel keresi a pénzt. Nem mindegy, hogy két keze által, hogy közben megszakad a fizikai munkában a szalagnál, a gyárban, vagy pedig testéből él - magyarázza.

Ám amikor arról kérdezzük, van-e bármi, amit utólag másképp csinált volna, kiáll a sorsba vetett hite mellett - Én nem tudom, hogy Istennek mi volt a dolga velem. Szerettem volna lerakni az iskolát, szerezni egy szakmát. A gyerek ráért volna később is, de már mindegy. Nem azt mondom, hogy bánom a kisfiamat, nem. Csak már hiába gondolkodok ezen.

Tanultam a hibáimból, és most már más szemmel tekintek az életre. Néha csak úgy jönnek a gondolatok, mint egy váratlan szellő, de tudom, hogy mindig van remény. Anyu itt van velem, és ez erőt ad nekem. Így zárul egy fejezet az életemben, de a következő már várakozással teli.

Pályázat

A Népszava és az Esterházy Magyarország Alapítvány 2025. január 27-én, a holokauszt nemzetközi emléknapján indította el élet.történet. című pályázatát, amely a 16 és 22 év közötti fiatalokat célozza meg. A program Horváth Patrícia színházrendező kezdeményezéséből született, az ő vezetésével valósult meg, a Budapesti Goethe Intézet, az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány, valamint Polgár András, Olti Ferenc és Szakonyi Péter együttműködésével, Budapest Főváros Önkormányzatának támogatásával. A résztvevők 2025. május 2-ig nyújthatták be pályamunkáikat az www.elettortenet.com weboldalon, 18-30 ezer karakter terjedelemben. Végül összesen 199 érvényes pályázat érkezett a szervezőkhöz. A beküldött írásokat a Freeszfe Egyesület által felkért szakmai zsűri - Németh Gábor író, Szőcs Petra költő-rendező és Upor László dramaturg - értékelte. A Budapest különdíját, amelynek értéke százezer forint, Nagy Rebeka Bella "Újratervezés" című alkotása nyerte el. A legkiemelkedőbb pályaművek a pályázat hivatalos oldalán megtekinthetők.