A magyargyűlölet ipari méretekben terjed.

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,

Fűzfapoéták, fűzfarajongók, a káoszból érkeznek, hogy újraalkossák a szavak világát.

csönd van. Senki se pisszen. Alantról

Egy kis hűvös szellő zongorázik a költő csontjain, mintha titkos üzeneteket suttogna.

Ó, ha ismét szabad volna az erőszak szele,

Csámcsogva, zümmögve szívnák a vért, mint éhes fenevadak, akik minden cseppre vágyakoznak.

Miért is? Ki tudja. Talán a történelem árnyai miatt? Trianon emlékére? A múlt sebei sosem gyógyulnak be teljesen, és a kérdések, amelyek a szívünket nyomják, egyre csak gyűlnek. Az identitásunk keresése, a veszteségek feldolgozása, mindezek összekapcsolnak minket, generációkon átívelően. A szavak mögött ott rejlik a fájdalom, a büszkeség, és a remény, hogy egyszer a jövő más lesz. Keresni a válaszokat, még ha néha nehéz is, talán ez az, ami igazán számít.

Persze! Íme egy egyedi verzió: "Fedezd fel az utcák titkait, ahol a kövek mesélnek, és a sarkokban a múlt szelleme bújik meg. Merülj el a város szívében, ahol a kis csontujjak, mint apró emlékek, minden sarkon ott várakoznak." Hogy tetszik?

Ez olyan klima: itt folyton beborul,

Ez elfogadható, de igazán sajnálatos, sajnálatos, sajnálatos.

Hogy mindenki csendben marad, hogy mindenki retteg a következményektől,

és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,

Hogy igazolni tudjuk:

nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

Mi lehetett az a mély indíttatás, ami a szerzőt – a Csirkefej, Az imposztor és számos más mű alkotóját – arra sarkallta, hogy egy ilyen gyűlölet áradatot kifejezzen? Milyen fájdalmak és sérelmek lapulhatnak a sorok mögött, amelyek miatt a magyarság több évszázados honvédelmi harcait, a hősök emlékét – legyenek azok politikusok, mint Árpád fejedelem, Balassi Bálint, Hunyadi János, Zrínyi Miklós, Petőfi Sándor, Batthyány Lajos, Tisza István, Bethlen István, vagy az ötvenhatos forradalmárok – semmibe veszi? Hogyan lehet figyelmen kívül hagyni a több mint ezer éves Történelmi Magyarországot és annak szétdarabolását? Elgondolkodtató, hogy mi lett volna az elszakított területek magyar közösségeivel a kettős állampolgárság és a megmaradásukat célzó gazdasági és kulturális támogatás nélkül. Milyen fájdalmas kérdések és sérti érzések gyűlhettek fel benne, hogy gúnyolódni mer Trianonon, és a "dúlt-keblű" magyarokról beszél, akik csupán a hazájuk védelmére keltek? József Attila 1922-es, a Nem! Nem! Soha! című versének sorai jutnak eszembe, amelyek a magyar föld kétharmadának elrablásáról szólnak. Képzeljük csak el, hogy Spiró sem merné fűzfapoétának nevezni azt az embert, aki nem volt hajlandó lemondani ezeréves örökségéről és a hazájáról. A kérdések sora továbbra is ott lebeg a levegőben: miért érezheti ezt valaki, aki a múltban gyökerezik, és miért nézhet le azokra, akik mindezt megélték?

Gyönyörű kincses Kolozsvár, Mátyás királyának fénypontja.

Nem lehetséges, soha, egyáltalán nem! Oláhország kincse!

A rácnak nem adhat kenyeret a Bánát földje!

A Kárpátok csúcsai felett magyar szél fog átsuhanni!

Persze! Kérlek, írd le a szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni, és én segítek átfogalmazni vagy új elemekkel gazdagítani!

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Újra ragyogni fogsz, mint hajdanán, csillogóan és elbűvölően.

A magyar rónák végtelenjében, a hegyek ormán egy hangos kiáltás rezdül át:

Soha nem hagyjuk el Árpád földjét!

Az akkor még fiatal költő József Attila a későbbiek során se jutott el odáig, akár jogos elkeseredésében, hogy magyar nemzetét, a magyarokat lenézze, az utálat tárgyává tegye. Úgy látszik a neoliberalizmus, a nemzetköziség, a globalizmus számos huszadik századi írónkat megfertőzte, ami magyarságuk megtagadásával járt, a magyar hagyományok elvetésével. Itt van például Esterházy Péter, Egy kékharisnya feljegyzéseiből (Magvető Könyvkiadó 1994.) írása a magyarságáról:

Miért érezte gróf Esterházy, hogy a magyarsága, a történelmi öröksége, amelynek sok tagja jelentős mértékben hozzájárult a nemzet felemelkedéséhez, nem áll egy vonalban az ő elképzeléseivel? Nem tudom. Az arisztokráciát, a régi úri világot megvetette, kigúnyolta és leleplezte, apja hatására nem is viselte a grófi címet. Ezzel belépett a balliberális, posztmodern gondolkodás szűk keretei közé, amelyet a belpesti értelmiség és a '68-as generáció ünnepelt, még Nyugaton is. Tehetségét, művészi képességeit és nyelvi bravúrjait nem kérdőjelezhetem meg, hiszen ezek vitathatatlanok. De lehet-e valaki valódi magyar, koszorús költő vagy író, miközben lesajnálja, megveti a saját népét, és sodródik a nyugati kultúra áramlataival? Esterházy azonban még tovább ment:

Sajnos Esterházy is azt hirdeti, hogy kicsik vagyunk, és bátorítsuk magunkat a kicsi mivoltunk elfogadására, ahogyan azt a kommunista-szocialista múltú MSZP elnöke, Kovács Laci bácsi, és Gyurcsány Ferenc, a szemkilövető is mondták. Mintha Esterházy, az író nem tapasztalta volna meg a Rákosi- és Kádár-korszak borzalmait, mintha családja nem szenvedett volna a kifosztás, a beszervezés és a besúgás aljas, megalázó világában. E témáról pedig elemző, nagy hatású írásokat is kanyarított. Valamit nem értek. Ezek szerint a magyar öntudatlanság és gyűlölet volna az a belépő, az útlevél a nyugati woke világba, amely mindent tagad? Ennyire kifizetődővé vált volna ez?

Aztán itt van az új magyar irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László, akinek munkásságához tartozik a magyarsághoz való viszonya. Fontosnak tartja megtagadni magyarságát. Évtizedek óta külföldön él. Ő nem érzi fájdalomnak a szülőföld távollétét. Bezzeg Bornemissza Péter a haza elhagyását Siralmas énnékömPersze! Kérlek, írd le a szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni, és én segítek átfogalmazni vagy új elemekkel gazdagítani!-nek nevezi (1553-1556). ,

Hogyan is reagálna Wass Albert, aki nem szabad akaratából, hanem kényszerűségből távozott Erdélyből és Magyarországról? Az "Hontalanság hitvallása" című versében kifejezi mindazt a fájdalmat és szenvedést, amit az elhagyott otthon jelent számára.

A huszadik század kiemelkedő magyar polgári írója, Márai Sándor, aki hazájából kényszerült távolságra, mély fájdalmat érez, amiért nem lehet otthon. 1961-ben írt nosztalgia versében így fogalmaz: