Molnár Levente szavai szerint: "Különös vonzalommal bírunk a traumák és félelmek mélységei iránt, mintha ezekből merítenénk erőt és inspirációt."

Europa Centrale a címe Gianluca Minucci új filmjének, amelyet először a 42. Torinói Nemzetközi Filmfesztiválon láthatott a közönség, és amelynek egyik főszerepét az erdélyi Molnár Levente alakítja, aki olyan filmekben játszott, mint az Oscar- és Golden Globe-díjas Saul fia, az Apró mesék vagy a Morgen. A nagybányai színművésszel a forgatás közben felmerülő kihívásokról, a szélsőséges ideológiák és a világégések máig tartó hatásairól, traumákról és félelmekről (is) beszélgettünk.

- Előrebocsátom, hogy a filmet nem láttam, tehát gyakorlatilag a sötétben tapogatózva próbálok kérdéseket föltenni neked...

- Valóban nem láthattad, hiszen jelenleg csak Torinóban mutatták be. Minden filmnek megvan a maga "menetrendje", ami azt jelenti, hogy a fesztiválokon való szerepléseket követően előbb-utóbb a mozik vásznain is feltűnik a produkció, majd később valamelyik online filmes platformon is elérhetővé válik. Jelenleg azonban még csak az út elején járunk.

Kezdjük is az elején, ami mindig izgalmas kérdéseket vet fel: hogyan találtál rá erre a különleges projektre?

- Ez egy nagyon érdekes történet, ugyanis mindannyian tudjuk, hogy hogyan szokott működni egy ilyen folyamat. Oda-vissza járunk castingokra, aztán vagy lesz valami, vagy nem. Itt viszont rögtön az elején azzal kezdődött, hogy jelezték felém, hogy Gianluca Minucci engem nézett ki erre a szerepre. Amikor eljutott hozzám ez az információ, mondtam is, hogy persze, biztosan így van, de nem igazán hittem el ezt ebben a formában. Nagyon sok a repülő sült galamb ebben az iparban... Aztán kiderült, hogy tényleg igaz, hogy ez az ember ilyen célirányosan, konkrétan irányomban ezt az érdeklődést táplálta. Volt egy beszélgetésünk, amiből világossá vált, hogy ez az ember egészen sok dolgot látott, követett, és hogy ragaszkodik ahhoz, hogy velem dolgozzon, engem akar erre a szerepre. Az első beszélgetés már olyan volt, mint amilyen szokott lenni máskor a válogatás utáni, amikor már sok kör után ott vagy, és akkor kezdesz el beszélgetni a rendezővel a karakterről, a szerepről stb. Tehát nekem igazából semmi érdemem nincs ebben, ez a rendező akart velem dolgozni.

- Az előző munkáid alapján biztosan van valami, amire büszke lehetsz...

Minden egyes munka különböző, de attól még mindegyik munka... Figyelj, eddig egyetlen feladatot sem sikerült igazán elrontanom, de amikor végre összejön egy nagyobb baklövés, akkor majd hívj fel, és kérdezd meg, hogy figyelj, hogy sikerült ezt ennyire elbaltázni?

- Megígérem, hogy felhívlak... Addig is szeretném tudni, milyen elvárásokat fogalmazott meg a rendező a karaktereddel kapcsolatban az első beszélgetés során?

Az, hogy művészettörténet és történelem iránti vonzalommal rendelkezem, jelentősen megkönnyítette a dolgomat. Az Europa Centrale által vizsgált történelmi időszak – a '30-as évek vége és a '40-es évek eleje – mindig is különösen foglalkoztatott, mivel ez a világtörténelem egy olyan szakasza, amely időben a legközelebb áll hozzám. Hihetetlen, hogy már nyolc évtized eltelt, mégis ez a korszak félelmetesen éles vonalakkal rajzolódik ki előttem. Különös, hogy a közösségünk szintjén mind a mai napig nem sikerült teljes mértékben feldolgozni ezt a traumát. Úgy tűnik, mintha vonzanának minket a múlt sötét árnyai, és sokszor úgy érezzük, hogy ezekből a félelmekből táplálkozunk. Persze, a történelem során jó dolgok is történtek, de ha a jelen eseményeit nézzük, akkor jól látszik, hogy a közösségi traumákból való tanulás nem igazán volt jellemző ránk. Kérdéses, hogy számomra mit jelenthet ez a tanulási folyamat egy ilyen munka során...

Majdnem megválaszoltad a kérdésemet: valóban számos, a második világháború idején játszódó filmben szerepelsz, és elég, ha csak a Saul fiát említem. Színészként milyen kihívásokkal kell szembenézned, amikor egy ilyen komplex karaktert alakítasz?

Alapból elég, ha rápillantasz a szemem alatti karikákra... Amióta az eszemet tudom, ez a "pofalemez" a mindennapjaim része, de persze ez önmagában nem ad hitelességet. Amikor egy ilyen szerepbe bújok, sokkal inkább a saját meggyőződéseimből táplálkozom. Azt soha nem hittem el, hogy létezik a teljes jó vagy a teljes rossz – talán ez naivitás, de így van. Ha szakmai szempontból közelítesz egy ilyen karakterhez, azt mondom, mindig azt keresem, hogy mi vezetett el egy embert odáig, hogy rossz döntéseket hozzon. Az érdekel, hogy hol siklott ki az életvonat, hol volt az a görbe a síneken, ami elmozdította őt ettől a helytől, és hogyan folytatódik ez a folyamat. Fontos számomra, hogy megértsük a belső vívódásokat, amelyek a döntések mögött állnak. Az emberek döntései nem lehetnek mindig puszta ösztönreakciók; sok aprónak tűnő tényező összefonódhat, amelyek végső soron alakítják a jövőbeli lehetőségeiket. Én pedig ebben a zónában szeretek kutakodni, mert úgy vélem, hogy ettől válik igazán hitelessé egy karakter, az esendőségével és a későbbiekben hozott téves döntéseivel együtt.

Nagyszerű a vonatos hasonlat, hiszen a film cselekménye egy vonaton bontakozik ki, és az ajánlóban említett "Kammerspiel" kifejezés is izgalmasan kapcsolódik ehhez. De vajon mitől válik egy vonaton játszódó alkotás kamaradarabbá? Az alapvető jellemzők – a zárt tér, a korlátozott szereplőgárda és a mély, intim interakciók – mind hozzájárulnak ehhez a sajátos atmoszférához. A vonat mint helyszín nem csupán egy mozgó színpad, hanem egy olyan mikrokozmosz is, ahol a karakterek közötti feszültségek és érzelmi kapcsolatok fokozottan érvényesülnek. A zárt tér pedig lehetőséget ad arra, hogy a nézők a szereplők belső világába mélyebben betekinthessenek.

A valóság határvonalán egyensúlyozva, elmondhatjuk, hogy a metafizikai aspektusok dominálnak, és ez a film egyik izgalmas vonása. Bizonyára te is emlékszel Lars von Trier Dogville-jére (2003), ahol a minimalista díszlet csupán néhány vonalat húzott a padlóra, és a színészek játéka mágikus módon életre keltette a történetet. Itt is hasonló elv érvényesül: a cselekmény egy vonaton zajlik, egy jól definiált térben, amely tele van fülkékkel és mozgó vasúti kocsikkal. A vonat folyamatosan halad, így nincs lehetőség a távozásra; a „pü-pü” szavakkal való nemet mondás itt teljesen értelmetlen, hiszen az ajtók zárva vannak, és a vonat száguld tovább. Ez a szituáció maga a vizuális allegória, amely izgalmas feszültségeket teremt, különösen, ha különböző ideológiák ütköznek egymással. A szélsőséges nézeteket valló karakterek találkozása néha úgy hat, mintha a légkör robbanásra kész lenne. Olykor úgy érzed, hogy te szeretnél elsőként kiszállni a helyzetből. A film folyamata pedig egy tudatosan megkoreografált alkotás: a helyszín, a karakterek, a kamera beállításai mind-mind precíz döntések eredményei. A rendező és a kamerás csapat szoros együttműködésben dolgozott, így a kameramozgások, a lencsék és a fények tudatos megválasztása mind hozzájárultak a hiteles atmoszféra megteremtéséhez. A vonat, a korabeli jelmezek és a színészi teljesítmények mind a korszak szellemének tükrözését célozzák. A cím is kulcsszerepet játszik a narratívában, hiszen a vonat Közép-Európa egy szakaszán halad át, és ez a sokszínű nyelvi paletta – orosz, szerb, cseh, magyar, román, francia, olasz – tovább erősíti a multikulturális jelleget. Ezen túlmenően, a történet történelmi kontextusra is utal, és mélyebb gondolatokat fogalmaz meg a két szélsőséges ideológia összecsapásáról. A karakterek, akik hívő képviselői ezen ideológiáknak, nem csupán statikus figurák, hiszen előfordulhat, hogy valaki egy pillanat alatt drámai fordulatot vesz, és a másik oldalra áll, mindezt ugyanazzal a szenvedéllyel. Ilyen értelemben a film nemcsak történetet mesél, hanem a nézőt is folyamatosan provokálja az ideológiák közötti határvonal átlépésére.

Hány hónapon át zajlott a forgatás, és ha visszatekintek az eseményekre, mi volt az a legnagyobb kihívás, amivel szembesültél?

- A forgatás majdnem egy hónap volt. A másik kérdésedre, hogy mi volt az igazi kihívás: olaszul kellett beszélnem. Anyanyelvi szinten, egy intellektuális közegben, ezen felül franciául kellett beszélnem, meg volt még néhány mondat mindenféle nyelveken. A mesterségük csúcsán lévő olasz színészekkel kellett szemben ülnöm, és úgy kellett beszélgessen az én karakterem az ő karakterükkel, mintha anyanyelven beszélnék, azaz olaszul. Tudod, a papagájt is ha elég időt tanítottad, akkor elmondja neked a szöveget, csakhogy a színészmesterség, az nem papagájkodás. Ilyenkor abszolút kötött pályán vagy, mert az a szöveged, ráadásul improvizációs lehetőséged sincs, mivel nem ismered a nyelvet. Játszottam ugyan már más nyelveken, de ez egy kihívás volt, és nagyon jól esett, hogy a végén fel sem vetődött, hogy szükség lenne hangutómunkára, ráadásul úgy, hogy a forgatás kezdetéig senki sem tudta, hogy az én ún. olaszom milyen. Hab a tortán, hogy a jelentek végén az olasz stáb üdvrivalgásban és tapsban tört ki, majd rögtön elkezdtek hozzám olaszul beszélni. Mondtam, ha szeretnék én tudok még olaszt hamisítani, de a nyelvet, mint olyan, tényleg továbbra sem beszélem. Na de maradjunk annyiban, hogy jót tett a hiúságomnak.

Gianluca Minucci rendezői munkássága valóban figyelemre méltó, főként, hogy a videoklipek és rövidfilmek világában szerzett tapasztalatait hogyan integrálja a nagyjátékfilmes rendezésbe. Az ő stílusa és megközelítése egyedi, hiszen a rövidebb formátumok dinamikája és gyors tempója sokszor eltér a hosszabb narratívák tágabb kereteitől. A munkamódszereiben észlelhető eltérés a nagyjátékfilm rendezőkhöz képest abban rejlik, hogy Minucci gyakran a vizuális narratíva erősebb hangsúlyozására fókuszál, ami a videoklipek világából ered. A zene és a képi világ szorosabb összhangot teremt, amely lehetővé teszi számára, hogy a történetek érzelmi töltetét egyedi képi megoldásokkal fejezze ki. Ezen kívül, míg a hagyományos nagyjátékfilmek rendezői gyakran mélyebb karakterfejlődésre és hosszabb drámai ívekre koncentrálnak, Minucci a rövid formákra jellemző gyors ritmusra és a vizuális hatásokra helyezi a hangsúlyt. Ez a hatás a nézők figyelmének fenntartására is kedvezően hat, hiszen a látvány és a zene szimbiotikus kapcsolatában rejlik a varázsa. Összességében Minucci munkamódszere egyfajta hidat képez a különböző műfajok között, és megmutatja, hogyan lehet a közönséget megragadni a vizualitás és a zene erejével, miközben a nagyjátékfilmes narratív struktúrákat is sikeresen alkalmazza.

Ez nagyjából ugyanaz a kérdés, amit nekem szoktak feltenni színészként, hogy van-e különbség a kamerának játszani vagy a színpadon. Mind a két felületnek szabályai vannak, és annak a térnek a szabályait kell betartanod, ahol éppen vagy. Az, hogy neki az eddigi tevékenysége meghatározza-e azt, hogy hogyan csinál nagyjátékfilmet... meghatározzák különben, mert szokták mondani, hogy minden atomban benne van az egész is, és én különben mindig is a rövid filmek pártján voltam, mert szerintem aki meg tud fogalmazni sűrített időben egy ugyanolyan érvényes gondolatot ezekkel a vizuális eszközökkel, az elég valószínű, hogy tudja használni az agyát arra is, hogy egy jó nagyjátékfilmet is probléma nélkül tető alá hozzon. Kommunikáció lényegében a titka az egésznek, alapvető különbséget meg nem tapasztaltam. Amit viszont feltétlenül kiemelnék, az az érzelmi nyitottság, ami engem is meglepett. Egyszerűen ez az ember végig jelen volt a filmszettben és annyira csodálatos volt látni, hogy együtt él a jelenettel, és hogy nem fél kimutatni az érzelmeit, tehát együtt örül, együtt sír, együtt szurkol, jön és ölelget utána, ha úgy látta, hogy jól sikerült egy jelenet... Mi történik itt? Mit ölelgetsz te most itt? Nagyon hamar sikerült rájönni, hogy ez nagyon vagány dolog, és hogy neki ez egy ilyen kifejező eszköz. Képes volt tartani ezt, nem egy megjátszott dolog volt, hanem végig a forgatás alatt ez volt. Ez tartotta mindenkiben a lelket, ha kellett, nagyon finoman utasított, tehát az ő stílusa ilyen érzelmi karmesteri stílus. Ilyennel ezelőtt csupán egyszer találkoztam.

- Beszéltünk itt a szélsőséges ideológiákról és azok hatásairól. Sajnos az elmúlt napok közéleti történései is megmutatták, hogy korántsem tudhatjuk magunk mögött ezeket az ideológiákat, hiába írunk 2024-et...

A következőket fogom mondani, lehet, hogy nem hoz magával forradalmi változásokat. Mégis, ha körülnézünk, észrevehetjük a párhuzamokat, amelyek a múlt három évtizedének oktatásra helyezett hangsúlyából fakadnak. Elbambultunk, mintha aludtunk volna, és senki sem vette észre ezt a jelenséget. Minden másra összpontosítottunk, csak erre nem. Nyilvánvaló, hogy nem szükséges a legélesebb késnek lennünk a fiókban, hogy ezt észrevegyük. Hogy most reagálnom kell erre, mert ez az eredmény, ami előttünk áll? Ez nem meglepő. Aki meglepődik, az valószínűleg nem figyelt a saját élete fejlődésére az elmúlt harminc év során.