Az ókori egyiptomiak szinte megszállottan törekedtek a mumifikálás művészetére. Számukra a halál nem a vég, hanem egy új élet kezdete volt, ezért a holttestek megőrzése kiemelkedő fontossággal bírt. A balzsamozás és a szertartások bonyolult folyamata nyúj

Mumifikálási lázban égtek az ókori egyiptomiak

Bár az állatok bebalzsamozásának hagyománya már i. e. 3000 táján megkezdődött, a mumifikálási szenvedély igazán a i. e. 7. századtól i. sz. 200-ig terjedő időszakban érte el tetőpontját. E különleges rituálé a kereszténység és később az iszlám elterjedésével fokozatosan eltűnt az egyiptomi kultúrából, és évszázadokig teljesen háttérbe szorult, elfeledve a múlt homályában.

A különös hagyomány a 19. század végén ismét a figyelem középpontjába kerülhetett volna, azonban a térségben tevékenykedő felfedezők sokkal inkább a mesebeli kincsek után vágyakoztak, semmint holmi állattetemek után. Amikor 1888-ban egy megszokott életet élő földműves rábukkant egy mumifikált macskákkal teli tömegsírra Isztabl Antar falujának közelében, a régészeket cseppet sem izgalomba hozta ez a felfedezés.

A közel 20 tonnányi múmia, azaz körülbelül 180 ezer macska, Liverpoolba került, de a sorsuk nem a londoni British Museum falai között, és nem is egy neves régészeti társaság keze alatt dőlt el. A rakományt trágyaként szétszórták az angol földeken, amelyek nem éppen a legjobb minőségükről voltak híresek. A többi, viszonylag épségben megmaradt tetemet pedig az Isztabl Antar-i gyerekek adták el, jóval a valós piaci értékük alatt, az Egyiptomba utazó turisták számára.

Bár a kutatók figyelme a 19. században Egyiptom ősi kincsei felé fordult, az állatmaradványok iránti érdeklődés sokáig elmaradt. Szinte egy teljes évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy ezek a rejtélyes múmiák végre felhívják magukra a régészek figyelmét.

Néhány évvel ezelőtt egy nemzetközi régészcsoport - Paul Nicholson, a Cardiffi Egyetem régésze, valamint Szalima Ikram, a Kairói Amerikai Egyetem professzora vezetésével - közel 8 millió, az i. e. 6. és az i. e. 1. század között bebalzsamozott kutyamúmiára bukkant a szakkarai katakombákban. A kutyákat valószínűleg a közeli Memphisz környékén található kutyafarmokon tenyésztették ki.

Bár Jacques de Morgan francia egyiptológus már a 19. század végén készített a nekropoliszról egy térképet, amelyen a kutyamúmiákat rejtő sírhelyeket is feltüntette, a terület teljes feltárását Nicholsonék kezdték el. Nem az az egyetlen hely azonban, ahonnan jelentős mennyiségű állatmúmia került elő. Abüdoszban az íbiszek mellett többek között szamarakat, gyíkokat és cickányokat, Tuna el-Gebelben pedig több ezer, külön fafülkékben elhelyezett páviánt találtak a kutatók.

Egy papnő az oltáron füstölő lángok mellett ételeket és friss tejet helyez el, hogy megnyugtassa egy macska lelkét, aki talán a múltból kísért. A szertartás csendjében a falatok és a tej illata betölti a teret, mintha a macska emlékei életre kelnének, és a papnő szívből jövő áldásaival teremtne békét a lelkek határvonalán.

Az ókori Egyiptom világában szinte elképzelhetetlen volt olyan állat, amelyet ne ölelt volna át a mumifikálás misztikus varázsa. Szalima Ikram, aki a témában végzett kutatások révén kulcsszereplővé vált, azt állítja, hogy sokkal egyszerűbb azokat az állatfajokat azonosítani, amelyek nem estek áldozatul a tömeges balzsamozásnak haláluk után, mintsem a mumifikálásra kerültek.

Jelenlegi ismereteink alapján csupán a Széthtel, a káosz istenével azonosított hím vízilovakat és a disznókat hagyták ki a mumifikálás folyamatából. Ennek hátterében Ozirisz gyilkosa áll, akinek - nem meglepő módon - nem volt akkora népszerűsége, mint a többi egyiptomi istennek.