Ottlik Géza, a magyar irodalom különleges alakja, akit sokan az "egy könyv írójaként" emlegetnek. Műve, a "Iskola a határon", nem csupán egy regény, hanem egy egész világot teremt, amelyben a fiatalok felnőtté válásának bonyolult útját járhatjuk végig. Az

Egykönyvű írónak szoktuk nevezni Ottlik Gézát, mert olyan elemi erővel, olyan szemléletmegújító hatással van ránk regénye, az Iskola a határon, hogy "a többi nem számít". Zárt rendszerekben élve, sokunk kamaszkorában a "kibírás" egyik jelentős kulcsa volt ez a bonyolultsága és cizelláltsága ellenére nagyon is valósághű, közvetlenül hatni tudó regény.

Ottlik Géza (Budapest, 1912. május 9. - 1990. október 9.) a felvidéki nemesi gyökerekkel bíró családból származott, ahol az ősei között tábornokok és magas rangú állami hivatalnokok is akadtak. Élete korai szakaszában, másfél éves korában elveszítette édesapját. Katonai pályára szánták, így katonai alreált, majd főreált végzett el először Kőszegen, később Budapesten. A matematika és fizika szak iránti érdeklődése vitte őt tovább az egyetem padjai közé. Első írásai 1931-ben jelentek meg a Napkelet folyóiratban, majd 1939-től a Nyugat is felfedezte tehetségét. Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és André Gide írásai mély hatással voltak rá, mint írói példaképeire. 1933-tól egészen életének végéig a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztőjeként dolgozott. A második világháború idején légoltalmi feladatokat látott el. 1948-ban, miután örökölt földjeit felajánlotta az államnak a termelőszövetkezetek javára, a javaslatát az állam nagyrészt elfogadta, de a megmaradt földjeiért adót kellett fizetnie, és kuláknak nyilvánították. A kitelepítéstől csak az Írószövetség védelme mentette meg. Ekkoriban elsősorban műfordításokból tartotta el magát. 1948-ban leadta a Továbbélők című regényét, de hamarosan visszakérte a kiadótól, és a mű végül 1959-ben Iskola a határon címmel jelent meg, amely mára a magyar irodalom egyik klasszikusává vált.

Az "Iskola a határon" című regény sokak számára izgalmas, mélyreható és sokrétű elemzés tárgyát képezi. A történet elmesélésének módja, amely gazdag és sokszínű hangzású, szándékosan hagy bizonyos kérdéseket nyitva, így túllép a cselekmény drámaiságán és a szereplők színes palettáján. A regény középpontjában álló kaszárnyai iskola képe ambivalens: a szigorú, rideg környezet egyaránt képes a lélekölő és a léleknevelő hatásra. A Trianon utáni időszakban, 1923-ban kezdődő történet során a kőszegi alreál intézménye olyan kiskamaszokat nevel, akikből gépiesen engedelmes, minden körülményhez alkalmazkodó katonák válhatnak. De vajon ez a folyamat egyfajta önsorsrontó jóvátétel, vagy inkább nosztalgikus végvárként értelmezhető a határok mentén? A szétszakított, megfogyatkozott hazában, amely tele van veszélyekkel és bűnökkel, Ottlik egy fiktív univerzális világot teremt, melyben a két elbeszélő – Bébé (Both Benedek) és Medve Gábor – emlékezései valós helyszínekhez és eseményekhez kapcsolódnak. A regény különlegessége abban rejlik, hogy a két főszereplő emlékezete között feszültség és eltérés tapasztalható. Medve Gábor naplója tárgyszerű, lezárt visszaemlékezés, hiszen írója már elhunyt, amikor a történet kerete – 1957, a budai Lukács-fürdő – elkezdődik. E napló által Bébét mély önvizsgálatra kényszeríti a múlt, ami újabb rétegeket ad a regény komplexitásához.

Az emlékezés és a megismerés kognitív és érzelmi aspektusai minden egyes ember esetében eltérőek, még ha a valóság maga egységes is. A katonai környezetben, amelyet a regény szereplői élnek meg, kétfajta nap létezik: az egyik a Schulze ezredes által megélt, véres, embert próbáló nap, a másik pedig a Bodnár-féle, enyhébb szenvedéseket hozó nap. A kaszárnya rideg, személytelen és gépies hatalommal bíró világa alapvetően zavaró ellentétet teremt a gyermeki ártatlanság és a civil élet nyugalmából kiszakított fiúk számára. Milyen módon lehet ezt a feszültséget ép ésszel, testben és lélekben elviselni? Mit tanít a katonai iskola valójában? Ottlik regénye éppen erről szól, miközben bátorsággal néz szembe a valósághű ábrázolás kihívásaival, modern módon "küzdve" meg e nehézségekkel.

A két narrátor emlékezései nem követik a megszokott időrendi logikát, hiszen az észlelés és az emlékezés mindig egyedi és szubjektív élményeken alapul. Ennek következtében az emlékek közötti párhuzamok és eltérések izgalmasabbá válnak. A regényben láncszemekként kapcsolódnak össze a testi és lelki kiszolgáltatottság motívumai: a meztelenre vetkőztetett fiúk orvosi vizsgálata, a szinte elkerülhetetlen és állandó fizikai, valamint verbális erőszak, a verés és verekedés jelenetei, a naivitás, az átverés és a csalódás megnyilvánulásai, az evés és éhezés ellentétei, valamint az álmatlanság, a fáradtság, az émelygés, a undor és a lázadás pillanatai. E motívumok összefonódása a szenvedés és a testi-lelki mocskosság érzésének mélyebb megértését teszi lehetővé.

A regény során egy folyosón lógó festménymásolat állandóan jelen van, és hatása nem hagyja nyugodni a főszereplőt, Bébét. A festmény, amelyet Bébé gyakran bámul, Dr. Tulp anatómiája címmel ismert, és 1632-ből származik, Rembrandt keze alól. A mű egy nyilvános boncolás pillanatait örökíti meg, amelyet Amszterdamban, a korabeli hatóságok engedélyével, évente csupán egyszer tartottak. A boncolás alanyául kivégzett bűnözők hullái szolgáltak, akiket előbb a preparátor tár fel, majd az orvos következik, bemutatva a nézőknek az emberi test rejtelmeit. A festmény különlegessége, hogy csupán egyetlen orvosi eszközt, egy érfogót láthatunk rajta. Ez a tény arra utal, hogy a preparátor már végezte a dolgát, és Dr. Tulp a bal kar izomzatáról és csontjairól tart előadást. A kép látványossága vonzza a katonaiskola fiataljait, akik, bár életben vannak, mégis a szigorú kaszárnya keretei között szenvednek. Testi és lelki adottságaik szerint különböző mértékben, de mindannyian átélik a rideg környezet nyomását, és mindannyian vágyakoznak a szabadságra. Néhány érzékenyebb fiú hónapok, sőt évek alatt képes csak megszokni a teljes alávetettséget, és a parancsok iránti engedelmességet úgy, hogy a lelkükben függetlenedni tudjanak a valóságtól. A katonaiskolás fiúk lelke annyira hozzáedződik a szenvtelenséghez, hogy sokan a civil életben sem tudják megtapasztalni a valódi szabadságot, míg mások elveszítik a családi kötelékekhez fűződő intim kapcsolatokat. A megszokott szabályok és idomítások eltűnésével sokan érzelmileg, szellemileg, sőt testileg is szétesnek. A katonaiskolában elengedhetetlen, hogy a fiúk elviseljék a zárt, abszurd és igazságtalan katonarendszert. A megfeszített küzdelem, amely a rideg világ elviselésére irányul, mindenkit másképp emészt. A testi és lelki "fenyítékek" közül a reggeli étkezés előtt elfogyasztott kellemetlen fertőtlenítő lila ital, a hipermangán, csupán a legkisebb kihívás...

Medve Gábor még otthoni civil életében, egyszer komolyan megbetegedett, mert bűntudat gyötörte egy meggondolatlan tettéért. Otrombán és igazságtalanul viselkedett Degenfeld nevű osztálytársával: két nagy hógolyót gyúrt bele a szegény szabó gyermekének iskolástáskájába, akinek így aztán minden tanszere, tankönyve és füzete elázott. Társa szerény anyagi körülményeinek ismeretében, méltánytalan gonosztett volt, amit a polgári jóléthez szokott Medve Gábor elkövetett. Nos, a katonaiskolában az erkölcsi dolgokra már fogékony Medve Gábort percenként durvaság veszi körül, a részvétlenség és szeretetlenség pedig eleinte annyira zavarba hozza, hogy társai és feljebbvalói egyaránt ostobának és rosszindulatúnak könyvelik el!

Az első orvosi vizit meztelenre vetkőzésének sokkja mellett az orvosok és a kórház jelenléte a katonaiskolában szinte megváltásként hat, a szabadság ígéretével, még ha csak átmenetileg is. A fiatal növendékek, akik beteg státuszra vágynak, úgy érzik, hogy legalább egy pillanatra kiszabadulhatnak a megszorító keretek közül. A lelkileg erősebb fiúk számára a magánzárka igazi felszabadulást hoz, ahol végre "jó meleg" van, és lehetőségük nyílik arra, hogy egyedül, csendben rendezzék gondolataikat. Így van ezzel Medve Gábor is, aki szinte boldogan lépi át a fogda küszöbét: ott bátrabban és szabadabban sírhat, mint a vaságyban, takaró alatt, éjszaka. Idővel megtanulja kívülről szemlélni a körülötte zajló eseményeket, a feljebbvalókat és társait, sőt, még önmagát is. Ráébred, hogy a sok igazságtalan szenvedés valójában közösséggé formálja őket, és hogy "az igazság nehézágyúit" nem lehet egyszerre ráereszteni "olyan törékeny szerkezetekre, mint az emberi társadalom." E felfedezések révén megtanulja értékelni azt az apró jót, amivel védekezhet a katonaiskolai élet szürkesége és a "semmi" ellen.

Az emberi sors ellentmondásai között a láz és a súlyosabb betegségek Kőszegen különös kegynek és üdülésnek számítanak. Az alreál kórház falai között kizárólag az élet és az egészség érdekében végzett cselekedetek számítanak kötelezőnek; minden egyéb, mint a gonoszkodás vagy a fölényeskedés kísérlete, teljesen értelmét veszti. A rendelő, a kórházi konyha, a könyvespolccal ellátott folyosó, az ápoló szobája és a betegszobák mind barátságosak, jól fűtöttek, frissen takarítottak, levegősek és tiszták. Az itt tartózkodók már eleve tudják, vagy gyorsan "visszatanulják" az udvarias, tiszteletteljes, barátságos, sőt részvétteljes viselkedést és beszédet. A betegek szemében felcsillan a boldogság, hiszen végre számítanak, végre csak lenniük kell, és ha betegségük engedi, még "befőttet, párolt almát, teát, kétszersültet" is kaphatnak a "külön kis" konyháról. Medve Gábor első kórházi látogatásának oka egy hatalmas, gennyes kelés az arcán, a szeme tövében. Amikor már alig bírja vonszolni magát a gyakorlótéren, a napfény felismeri a heveny bajt, és karon fogja, átvezeti a kórházba: "hagyta a halál gondolatát, és engedte, hogy karon fogják az éjszakában. [...] A lázas ködön keresztül is érezte a végtelen megkönnyebbülést.[...]. Elengedte magát, lazán, feladva minden ellenállást. Ismeretlen, lágy nyugalom szállta meg; nem figyelt semmire boldog új állapotában, mégis, valami személytelen, lekicsinyített, de éles figyelem működött benne, szinte szívességből, helyette." (Iskola a határon, Magvető, 2015, 326-327.)

Az ezredesorvos felvágja Medve arcát. Medve fejét lefogják, arcára étert fecskendeznek, fagyasztják a kelést, "az ezredes sokáig babrál, begyömöszöl vagy két méter gézt az arcába". Fejét úgy bebugyolálják keresztbe-kasul, hogy csak a szája meg a fél szeme marad szabadon. Az orvos a vastag kötéstől meg sem tudja simogatni páciense fejét, ezért "megveregette hát a vállát", és annyit mondott, hogy "jól van", amiből a fiú megértette, hogy "az öreg hálás neki, hogy segíthetett rajta". Még elszédül, ezért ölben viszik vissza kórházi szobájába, mint egy gyermeket. A korábbi izzó lüktetés helyett "egy új, ellenszenves fajta kis fájás támadt benne", "konok, harapó érzés". Mivel már csak hőemelkedése van, betegtársa hamar kitanítja, hogyan tartsa a hőmérőt "37,4-en dörzsöléssel vagy pöcköléssel", csak hogy legyen még pár napja gyógyulni, pihenni. Könyveket kap. A három kórházi nap csodálatosan gazdag, izgalmas és színes, felér egy üdüléssel. Az orvos meg-meglátogatja új páciensét, megdicséri, hogy sebe szépen gyógyul (329-333.).

Később, amikor a kegyetlen Schulze ezredes helyett a jóságos Balabánt rendelik a fiúk mellé, életük sokkal inkább a béke és derű irányába terelődik. Színdarabot terveznek, amelynek megírását a két jóbarát, Bébé és Medve Gábor vállalja magára. A zavartalan alkotás érdekében ügyesen színlelnek egy betegséget, így sikerül kórházba kerülniük. A megértő orvos "náthával és enyhe lázzal" fekteti be őket: Medvét nyolc napra, Bébét pedig tíz napra engedi pihenni (402-406.).

A katonaiskola diákjait minden illúziótól megfosztja, de a lelkileg stabil fiúkban kialakítja az egymás iránti feltétlen elfogadást és szeretetet. Ezen túlmenően a heves, testközeli boldogság mellett a "távlatosságra" való vágy képességét is megteremti. Ugyanakkor a szigorú nevelés következtében a fiúk megtanulják, hogy "szemérmesen tartózkodjanak az igazság igényével kijelentéseket tenni". Amint a kegyetlenség eltűnik az iskola vezetői részéről, a durva gonoszkodásra hajlamos növendékek helyzete instabillá válik. Kicsapják őket, de ehhez először a legmegalázottabb, ártatlan Tóth Tibor bátorságára van szükség. A "tisztább légkörben" Medve Gábor, akit először kiközösítettek érzékenysége és lelki gazdagsága miatt, újfajta tekintélyre tesz szert. Az iskola, amely sokféle határhelyzetbe és krízisbe sodorja növendékeit, egy időre "jobb hellyé" alakul.

A regény egy másik dimenziójában "csupán a könyörülő Isten" ismeri az okát, amiért Medve Gábornak fiatalon távoznia kell az élők sorából. Bébé, a barátja, örökli a naplóját; így kerül át a rögzített tudás, amely arról tanúskodik, hogy az összetartozás érzése, amely láthatatlan, egy mindenható "nagyobbik részünkkel fűz össze" minket. Ez egy olyan mélyen gyökerező érzés, amely "izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból született; valami, ami kenyér ízét hordozza magában, és ami nélkül most már elképzelhetetlen lenne a létezés" (493.). Az elhunyt barát egy fontos üzenetet is hátrahagy: "a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem alakítani, nem csupán átrendezni azt, ami már létezik, hanem folyamatosan hozzáadni valami újat."

Az 1959-ben "zöld utat" nyert regény cselekményét nem véletlenül keretezi az 1956-os forradalom eltiprásának korszaka. E kerettörténet síkján a túlélő elbeszélő, Bébé egyszerre regényhős és a megmaradás közösségi jelképe, aki "kimondhatatlan, elvehetetlen nyugalommal" képes a veszteségekkel is megbékélni, és egészként tekinteni "a talaj alaprétegződésére, amin élt": "túléltünk valami jóvátehetetlent, mégis minden csodálatosan jól van" (496.).

Bár sokan egyetlen művére redukálják Ottlik Gézát, valójában sokkal gazdagabb és sokszínűbb írói világot teremtett. Az „Iskola a határon” című műve pedig önállóan is elegendő lelki és szellemi táplálékot nyújt a megmaradásra törekvő nemzeti közösségünk számára.