Törött arccal is kitartott a harc mellett.

Két filmje sikerének egyidejű örömében osztozik: az Emma és a halálfejes lepkében egy férjét elveszítő falusi asszony bőrébe bújik, míg a Csendes éjben egy magára hagyott, egykor fényes napokat megélt polgárasszonyt formál meg. Az előbbiben csak apró, de figyelemre méltó villanásokkal találkozunk, míg az utóbbiban abszolút főszereplőként ragyog. Molnár Piroska briliáns előadásmódja Iveta Grófová és Dettre Gábor friss rendezésében valósággal magával ragadja a közönséget.

Bár az utóbbi időszakban többször is hangsúlyozta, hogy nem kíván már annyi feladatot vállalni, mint régen, és inkább a lassabb, megfontoltabb munkavégzést preferálja, Dettre Gábor legújabb, érzelmekkel teli művében, a Csendes éjben két órán keresztül dominál a mozivásznon. Jelenleg tíz aktív előadása fut különböző színházakban, amelyek mind a művészi sokszínűségét tükrözik.

Azonnal rátört a felismerés, hogy milyen hatalmas terhet fog cipelni a vállán, miután befejezte a film forgatókönyvének olvasását.

A szerep súlyát már az elején éreztem, és tudtam, hogy ez nem egy könnyed feladat. Még úgy is, hogy a partnereimmel, köztük Vilmányi Benett-tel osztozunk a történet mesélésén. Sejtettük, hogy a forgatás igazi kihívás lesz, hiszen csupán tíz nap állt rendelkezésünkre. Azonban a munka előtt alaposan felkészültünk, lepróbáltuk az egészet. A forgatáson már kész jelenetekkel dolgozhattunk, ami nem egy sablonos keretet jelentett, hanem azt, hogy tudtuk, mi a szerepünk. Sokkal bátrabban játszik az ember, ha már teljesen magáénak érzi a jelenetet, és tudja, mit vár tőle a rendező. Mire elérkezett a forgatás napja, az anyag már teljes mértékben a miénk volt. A szöveg világos és precíz volt, csupán a helyzeteket kellett újraalkotnunk.

Nem először forgatott Dettre Gáborral. A Tabló című filmjében azonban egy kisebb szerepben tűnt fel. Szempont az még egy munkája során, hogy dolgozott-e korábban a rendezővel, vagy sem?

Annyira régen zajlott a Tabló, hogy már szinte elfelejtődött a hatása a mostani együttműködésünkre. Gáborral viszont gyorsan rátaláltunk a közös hangzásra. Vannak olyan rendezők, akik több próbát kérnek a jelenetek előtt, míg mások már az első próbán rögzítik az anyagot. Én személy szerint azt preferálom, ha mindenki fókuszáltan végzi a feladatát, és az elképzeléseink már az első alkalommal megvalósulnak. De ha nem így alakul, akkor lehet, hogy többször is neki kell futni a jelenetnek. Mindig törekedni kell arra, hogy még a legkisebb részletek is életre keljenek.

Egy idős és egy fiatal, magára maradt emberről szól a történet. Az idős asszony már mindenkit elveszített, aki fontos volt az életében, a fiú szülei elváltak, anyja most lett öngyilkos. Lelkileg megroppanva, kétségbeeséséből kiutat keresve csapódik elvesztett barátja meglett korú édesanyjához. Magánemberként mennyire kavarta fel a történet?

Gábor nem titkolta el, hogy tisztában van az én személyes tragédiámmal. Nyíltan kifejezte, hogy a saját fiának elvesztése is eszébe jutott, amiért egy kicsit aggódott, hogy ez mennyire fog engem megviselni. De valójában nem így van! A drága mesterem, Pártos Géza mindig azt hangsúlyozta: "Gyerekek, éljenek! Az életük tapasztalataiból fogják formálni a szerepüket." Persze, nem azt akarta mondani, hogy mindenáron, kényszeresen kell minden élményt keresni, vagy teljesen elmerülni a dolgokban, de azt sem lehet elfelejteni, hogy az életünk eseményei mellett nem mehetünk el szó nélkül. Fel kell vállalnunk mindent, ami velünk történik, hogy később abból tudjunk táplálkozni. Az igazán gazdag alakítás titka az, hogy mennyire vagyunk képesek megélni az emberi minőségeinket, és az, hogy mit tapasztaltunk meg. Ezek az élmények idővel sugároznak, megjelennek a játékunkban. Pártos Géza azt is mondta, hogy harmincon túl mindenki felelős a vonásaiért, és hogy ezek a vonások hogyan formálódnak az arcán. A tragédiák integrálódnak a színész személyiségébe, és ezekből a tapasztalatokból tud emberibb, mélyebb tartalmakat közvetíteni.

Nem zavarta, hogy az asszony sokszor durván, szaftosan fogalmaz?

Nem engedhetjük, hogy a hétköznapi, civil gondolatok beszivárogjanak a nézők elméjébe. "Jézusom, már megint mit mondott az a nagyi?" Volt egy egykori kolléganőm, aki csak azért utasította vissza a szinkront, mert attól tartott, hogy káromkodnia kellene. Végül én vállaltam el a szerepet helyette. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem rólad van szó, hanem a karakterről, valahogy nem tudta megérteni.

Rózsi néni, a Csendes éj első képsorain, a koronavírus időszakának hangulatát idézve, kendőbe, maszkba és búvárszemüvegbe burkolózva sétálgat. Ez a szokatlan öltözet valóban a jelmeztervező kreatív víziójának eredménye volt?

Az élet furcsa fordulatokat hoz. Közben egy baleset is történt velem, méghozzá otthon, a saját négy falam között. Fáradt voltam, a kialvatlanság pedig a vállamra nehezedett. Naponta sűrített munkák, és minden estém a színházban telt. Az ágyam csak öt lépcsőfoknyira volt tőlem, de a fáradtság egy pillanatra elvette az eszemet: nem húztam le a harisnyámat, megcsúsztam, és a földre estem. Az arcomat csúnyán összetörtem. Kórházba vittek, és azt mondták, hogy napokig nem forgathatok. Aztán, nem bírván ott maradni, éjjel titokban hazaszöktem. Reggel pedig már a rendezőnek hívtam, hogy találjunk ki valamit, mert folytatni szeretném a munkát. Gábor jött az ötlettel: az asszony karaktere így védekezik a világgal, és legfőképpen a vírusokkal szemben. Közben az arcom még mindig össze volt varrva, a szemem fölött pedig egy véres térkép éktelenkedett. Végül a balesetet beleírtuk a filmbe: az asszony a konyhában sérült meg.

Ezt nevezzük abszolút profizmusnak. Nem engedte, hogy leálljon a forgatás. Miközben végződhetett volna sokkal rosszabbul is az esése.

Az a szerencsés véletlen történt, hogy Gizike, a házvezetőnőm, éppen velem volt. Sajnos a zuhanásom alatt nem tudott megmenteni. Azonnal értesítette a mentőket, miközben én csak annyit éreztem, hogy repülök a lépcsőfokok fölött. Szörnyű élmény volt. Azóta soha nem lépek ki a házból nejlonharisnyában, és azonnal felraktuk a csúszásgátlókat is. A saját hibámból tanultam, és azóta sokkal óvatosabb vagyok.

Ki volt az, aki megálmodta ezt a rózsaszín, csipkés szegélyű vattabugyiból készült maszkot, amely mintha saját életet élne a tulajdonosa kezében?

Azt is Gábor találta ki.

A mese szerint Rózsi néni volt az, aki a tűt és cérnát varázslatos módon egyesítette. Képzeld el, ha a rendező azt kérte volna, hogy a varrás során a szálak meséljenek, és minden öltés egy új történetet szőjön! Rózsi néni varázslatos kezei között életre keltek volna a színek és formák, miközben a szálak titkokat súgtak egymásnak a régmúltból.

... készítsek magamnak? Nem vagyok ügyetlen, de nem igazán lelkesedem az ilyen feladatokért. Szegeden, amikor még kollégista voltam, az egyik főnevelőnk állandóan hímeztette velünk a különböző mintákat. Őszintén szólva, gyűlöltem a hímezést. Kötögetni sem voltam valami nagy barátja. Tudtam, hogy képes vagyok rá, de az érdeklődésem sosem volt meg. Soha nem éreztem késztetést, hogy a próbák vagy a forgatások szünetében a tűvel és fonallal bíbelődjek. Egyszerűen őrületbe kerget, amikor a kolléganőim kézimunkáznak. Én inkább rejtvényeket fejtegetek, ha hosszú ideig kell várakoznom. Az legalább agytorna, és nem zavar a szerepre való összpontosításomban. Regénybe merülni nem tudnék, mert ahhoz túl mélyen kellene elmerülnöm. Csak olyan dolgokkal tudom lekötni magam, amelyek felületesek, hiszen bármikor hívhatnak. A rejtvényfejtés pedig frissen tartja az ember memóriáját. A horgolás gondolatától is megőrülnék. Csodálom azokat, akik ügyesen bánnak vele, de nekem ez távol áll a szívemtől.

Vilmányi Benett, a rendkívüli tehetséggel és érzékenységgel megáldott színész, igazi bátor társ a film vásznán.

Növendékem volt a színművészeti főiskolán. A beszédtanára voltam. A filmezés során ez sokat nyomott a latban. Ismerjük egymást. Ez nagyon fontossá vált az összjátékunkban. Már a felvételijén is ott voltam.