Kérlek, adj nekem egy új életet!

Kérve kérem közvetlen és kevésbé közvetlen környezetemet: az elmúlt hetek hídfoglalásai kapcsán lehetőleg ne azon vitatkozzunk, hősiességében mennybemeneteliglen melyikünk melyiken, mennyi ideig és milyen intenzitással volt jelen; bár bevallom, a népek tengerének elsöprő feltámadásának hiányában bennem is feltámadott a csalódottság, amikor egy késő esti órán a lézengők közt állva körültekintettem. De a tény tény marad: már kimondhatjuk, hogy nem múlt el a demokráciánkat alapjaiban megrengető, arcpirító törvénykezés reakció nélkül, ellenállás nélkül, (mégoly veszélytelen) jelzés nélkül a hatalom felé. Persze, nem lesz elég, persze, máshogy is lehetne, de nem unjuk még, hogy csak kioktatni bírunk bárkit, aki belekezd valamibe? Ami van, ahhoz kell csatlakozni, azt kell tovább vinni és szükség esetén fejleszteni, és ledorongolás helyett inkább érvekkel hatni azokra, akiknek ez az egész még - vagy már - nem éri el az ingerküszöbét.

Javaslom, hogy a fenti belső vitán (azaz a megszokott egymás közti köldöknézős kötekedésen) túllépve vegyük észre, mi történt tényszerűen a karhatalom részéről néhány hét leforgása alatt. Először, ugyebár, nem engedték, hogy a tüntetők elfoglaljanak egy hidat. Majd a Kúria kimondta, hogy mégis engedni kellett volna. Ezután megengedték, a tüntetők pedig - újfent - több hidat is elfoglaltak, amit viszont, ugye, nem engedtek meg. Erre azonban, enyhén meglepő módon, nem érkezett különösebb reakció, a rendőri erők (személyes véleményem szerint roppant helyesen) nem kezdtek oszlatásba, tulajdonképpen hallgatólagosan mégis megengedték, amit sem engedélyezni, sem elkerülni nem lehetett.

Most pedig nézzük a helyzetet. Mint már egy csipetnyi iróniával említettem, távol áll tőlem, hogy szigorúbb intézkedéseket követeljek; én lennék az első, aki számon kérné a rendfenntartókat, amikor azokat vegzálják, akik joggal és okkal demonstrálnak. Elnézést, de hogy is van ez a törvény, ami lábbal tiporja az alapjogokat, és büszkén ignorálja az EU és a magyar normákat? Ha van egy tömeg, függetlenül a méretétől, amely békésen fejezi ki a véleményét, akkor azt hagyni kell – vagy pedig a problémát kellene megoldani, nem igaz? Ám a tanulság, ami talán nem is olyan kellemes, az az, hogy a rendőrség és vezetőik nincsenek felkészülve, káosz uralkodik a soraikban. Zavar és feszültség van a levegőben.

A hatalom működése nem éppen következetes, és a mögötte álló struktúra sem éppen szilárd alapokra épül. Nehéz pontosan meghatározni, mi vált ki következményeket és mi nem. Ez az állapot pedig nem örömteli az olyan emberek számára, akik a közrendet kedvelik, és igényt tartanak a szigorú, betartatott szabályokra. Ugyanakkor sokan örömmel tapasztalják, hogy a közrendet azok határozzák meg, akik maguk sem tartják be a törvényeket. Ahogy Pankotai Lili megfogalmazta az Erzsébet hídon: ahol a diktatúra valósággá válik, ott a forradalom jogot nyer. Jelenleg a diktatúra valósággá vált, ám a pártállam ellenfelei nem fociultrák, nem rendelkező verőlegények, és nem is részeg szörnyetegek, hanem olyan emberek, akik polgárok, és akiknek az eszköztára — egy hazánkhoz hasonló, erőktől és cinikus közönnyel átszőtt társadalomban — sokak számára megmosolyogtatónak tűnhet. Kár, hogy itt tényleg így van, és ezért némelyik értelmiségi is felhördül, mondván, hogy több kell ennél, mert ennyiből nem értenek. Talán tényleg nem, de ez egy csúszós lejtő, és a helyzet korántsem egyszerű.

Kényes téma ez, és nem csupán az én fejemben fogalmazódik meg, hanem számos elgondolkodó ember is töpreng rajta, hogy hol húzódik a határ a szabályok betartása és a személyes meggyőződések között. Én, aki távol állok a konzervatív nézetektől, ugyanakkor mélyen tisztelem a törvényeket és elutasítom a fizikai erőszakot, sosem keresnék konfrontációt másokkal. Azonban nem tagadhatom, hogy a jogszabályok betartását jelentősen megnehezíti, ha a hatalom gúnyosan kihasználja ezt a belső engedelmességet. Szinte nap mint nap tapasztalom, hogy a konformista hozzáállásom nemcsak hogy nem éri el a célját, hanem gyakran éppen ellenkező hatást vált ki. Mint egy gyufát, amelyet hirtelen kihúznak a dobozból, vagy mint a régi szokás, hogy a kútra járunk, miközben a víz egyre messzebb kerül tőlünk.

Mindezek ellenére úgy tűnik, jó irányba haladunk a meztelen király leleplezése terén, különösen a szervezett polgári ellenállás kezelésének aspektusában. Nyilvánvaló, hogy az erőszakmentes demonstrációkkal szemben a rendőrség és a hatalom impotens. Nem azért, mert a kékruhásokat nehezen veszik komolyan (bár néhány forrás szerint talán nem is állnak elegen), és nem is csupán azért, mert a hatalmon lévők nem vágynak arra, hogy "taknyukon és vérükön" távolítsák el az összes kényelmetlen ellenállót (nem, ez inkább abból fakad, hogy egyszerűen utálják a fajtánkat, és kész). De mi lehet a következő lépésük, ha a lenézés, a gúnyolódás és a lejáratás nem vált be? A válasz a provokátorok és a beépített balhézók fokozódó fenyegetése. Elég, ha rápillantunk a kormány szónokának indulatokkal teli megnyilvánulásaira, vagy a legnagyobb ellenzéki párt eseményén a közönséget nyilvánvaló hazugságokkal és aljas provokációkkal ostromló propagandistákra – egyértelművé válik, hogy jól felfogott érdekük, hogy egy alapos pofon várjon rájuk. Ami először az ő arcukat fogja elérni.

Érdekes, hogy a fizikai erőszakot nem az ellenállók alkalmazzák, hanem azok a kormány által manipulált, hazugságokkal és ocsmány rágalmakkal megvezetett emberek, akik valamilyen okból e rendszerben látják az egyedüli biztonságot. Ők úgy érzik, felhatalmazást kaptak arra, hogy szabadjára engedjék legrosszabb ösztöneiket, ami az emberölés, nyilvános megszégyenítés és haláltáborokhoz hasonló fenyegetéseik révén nyilvánul meg. Ezzel szemben a polgári gondolkodású emberek nem az erőszak útját választják, és ez jelenleg a hatalom legnagyobb előnye. Azok, akik 2006-ban az utcákon tüntettek, most a kormány oldalán állnak, és rendkívül frusztráltak. Olyan érzésük van, mintha ők félnének jobban, mint azok, akiktől a kormány szinte mindent elvett. Mintha több veszítenivalójuk lenne, mint azoknak, akiknek az életét egy kirekesztő, kultúraellenes politikai maffia folyamatosan megkeseríti, és akik nem engedhetik meg, hogy az agresszor "elit" tovább folytassa romboló tevékenységét.

Az ellenzéki értelmiség nyugodtan kimehet a hídra, menjen is. Dolga. A rendőrségnek egyelőre nincs protokollja, és ha egyszer olyan protokollja lesz, ami tovább tiporja a jogainkat, teszünk róla, hogy a világ szeme Budapest felé forduljon. Nem marad más remény, mint az együttélés globális (jó, persze, nem globális, de nyugatos) normáiba vetett alapvető hit - egy olyan közegben, ahol az eltérített jogra hivatkozva bármit meg lehet tenni, mert a város- és országlakók nagy részét ez egyáltalán nem zavarja. Akit zavar, csapjon zajt.

Valóban, az ellenzéki értelmiségnek van még egy fontos értéke a dühén túl: a méltóság. Ezek az alapvető elvek, az erkölcsi érzék és a morális tartás, bár jelentős kisebbségben élnek, mégis elengedhetetlen, hogy kiálljanak. A gátlástalanságra igyekeznek kulturált módon reagálni, és soha nem lépik át a polgári engedetlenség határvonalát, még a legnehezebb helyzetekben sem. Az a bizonyos minden-mindegy-mutató eszmeileg már régóta megfordult, amit az alaptörvény és különféle intézkedések csak megerősítettek. Forradalmat nem indít el galamblelkű író, de ha a helyzet odáig fajul, hogy még nagyobb bajok következnek, valószínű, hogy a háttérbe áll. Addig pedig saját eszközeivel küzd, ahogyan csak tud, és ezért nem szabad őt elítélni.