Trokán Péter: Azonnal elhagynám ezt a világot, ha nyugdíjba vonulnék!

Elkezdtem összeszámolni a szerepeidet, de egy idő után úgy éreztem, hogy ez a feladat túlságosan bonyolult. Van még álmod a szerepekkel kapcsolatban? Vagy talán sosem volt igazán?

Fiatal koromban mindössze néhány vágyam volt, de alapvetően nem kellett vágyakat kergetnem, hiszen mások már előre kitalálták, mit szeretnék játszani. Hihetetlen szerencsém volt a pályám során: nagyszerű barátokkal, tehetséges rendezőkkel és egy családias, mégis profi társulatban dolgozhattam, és ezt a mai napig élvezem. Amit rám bíznek, azt mindig szívvel-lélekkel eljátsszam. Szabadúszóként ugyan megvan a lehetőségem, hogy válogassak a szerepeim között, de én mindig is a társulati létet részesítettem előnyben. Csak akkor váltam szabadúszóvá, amikor a „Szomszédok” című teleregény forgatásába kezdtem, amely tizenhárom évig tartott. Ekkor két jó barátom, Vándorffy Laci, a veszprémi színház vezetője, és Mikó István, a soproni színház igazgatója, szerződést ajánlottak, de mindkettőre nemet mondtam, mert féltem, hogy a másik megsértődik. Végül mindkettőnél vállaltam szerepeket, így a napi sorozat mellett évente két vagy három színházi előadásban is részt vettem.

Az 55 évnyi pályafutásom során akadtak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy a kamera és a színpad világától való elfordulás lenne a legjobb megoldás. Volt, hogy a fáradtság, a stressz vagy éppen a kreatív kiégés miatt elgondolkodtam, hogy talán ideje lenne egy kis szünetet tartani. Azonban mindig is tudtam, hogy a művészet iránti szenvedélyem visszahúz, és ez a vágy újra és újra megerősített abban, hogy folytassam az utamat.

Manapság néha olyan érzéseim támadnak, amikor észreveszem, hogy egyre nehezebben birkózom meg a szövegekkel. Fokozódik bennem a feszültség: csak ne történjen valami váratlan a színpadon, és ne akadjak meg! Az agyam már nem olyan friss és fürge, mint két évtizeddel ezelőtt, ezért kidolgoztam egy módszert, amivel kezelni tudom a növekvő színpadi szorongást. Amint sikerül túllépnem ezen, minden újra olyan simán megy, mint régen, de már egyre kevésbé természetesen. Érdekes, hogy a velem egykorúak jelentős része már 15 éve nyugdíjas. Én viszont biztosan belehalnék, ha a nyugdíjas életre kényszerülnék!

Miért mondod ezt?

Nem tudnék létezni munka nélkül! A barátaim, akik a polgári élet útját választották, gyakran hangoztatták, hogy végre elérték a nyugdíjas kort, és elegük van a munkából. Ám meglepődve tapasztalták, hogy mindössze két hónap elteltével máris unalom fogságába estek. Nem gondolták volna, de a semmittevés szorongó érzésétől szinte megőrültek. Ha nekem nem lenne lehetőségem a színészetre, az üresség betöltené a napjaimat, és szégyenkeznék, hogy nélkülöznöm kellene ezt a hivatást. A színészet nem csupán munka számomra; egy hívás, ami a lelkemből fakad. Ha egy hét telik el anélkül, hogy a színpadon állnék, máris érzem a vágyat a deszkák iránt.

A nyarak számomra mindig különleges időszakot jelentenek. Szívből remélem, hogy nem leszek benne az évad utolsó bemutatójában, mert akkor hosszú hónapokig élvezhetem a falusi élet nyugalmát a paloznaki kis házamban. Általában már május elején átköltözöm Őrmezőről, és onnan járom a székesfehérvári színházat, ami távolságban éppúgy elérhető, mint Paloznak. Mindig ott keresem a helyem, ahol éppen dolgom akad. Igazán boldog vagyok az életem ezen szakaszában! Fantasztikus társulatom van, és csodás kollégák vesznek körül, de ilyenkor, májustól szeptemberig, olyan jó más emberekkel is találkozni! Ekkor egy teljesen más életet élek, de augusztus közepén már érzem a hívást, és a vágy, hogy újra útra keljek, egyre erősebben jelentkezik.

Sok időt töltöttél vidéki színházakban, így ez a fajta ritmus már a kezdetektől fogva meghatározta a mindennapjaidat.

A Vörösmarty Teátrumot sokan Pest vidéki színházként ismerik, ahol a színészi élet nem a megszokott keretek között zajlik; nincs színészlakás, így mindennap ingázunk. Az utazás során igyekszem átállítani az agyamat a próbákra vagy az előadásokra, hazafelé pedig élvezettel merülök el a podcastok világában. Amikor Szombathelyen játszottam, nem volt lehetőségem hazaugrálni; tíz éven keresztül gyakorlatilag ott éltem, és néha hónapokig nem is tettem lábam Pestre, annyira otthon éreztem magam. A lányaim ekkor már nagyobbak voltak, így nem volt szükség arra, hogy minden nap velük legyek. Az utazás igazán megterhelő lehet, ha otthon egy feleség és kisgyerekek várnak. A korábbi párommal kezdetben jól megoldottuk, hogy hetente haza jártam, de a vidéki színházi élet idővel sajnos nem kedvez a párkapcsolatoknak. Ilyen körülmények között a kapcsolatok gyakran elérik a végét – ezt már 55 év tapasztalatával mondhatom.

Amikor 2008-ban Jordán Tamás barátommal megalapítottuk a Weöres Sándor Színházat, néhány kollégám családostól Szombathelyre költözött, és azóta is boldogan élnek ott. Úgy tűnik, hogy ez a titka a tartós párkapcsolatoknak. Fehérváron viszont ez másképp van, mert az ember hazatér. Holnap például leadom a kutyámat a napközibe, majd Pestről leutazom egy őszi bemutatóra, Az ügynök halálára. Ezt követően sietek vissza, mert az Erkel Színházban megkezdtük az Elisabeth című musical próbáit. Egy másik produkciónak is ott lesz a promóciós filmfelvétele, amit szintén elvállaltam. Utána ismét beülök a kocsiba, és újra Fehérvárra megyek, ezúttal a színpadra lépni. A nap végén pedig hazaindulok Pestre. Igazán fárasztó napnak ígérkezik, de ilyen intenzív programra ritkán kerül sor.

Hát, 53 évesen én sem biztos, hogy képes lennék ezt teljesíteni!

Ha pesti színész lennék, akkor sem csökkenteném a munkámat. Ezt mondtam is Nemcsák Karcsinak, a József Attila Színház igazgatójának, hogy ha leszerződnék hozzá, majdnem ugyanannyi időt vennék igénybe, hogy eljussak a színházába, mint a fehérváriba. Jelenleg az évad végén vagyok, és bár most sikerült néhány jó szerepet megkapnom, az első felében nem volt egyetlen bemutatóm sem, csupán havi négy-öt előadást játszottam. A második felvonásban viszont három premierem is volt. Legutóbb a Benyovszky című musicalt állítottuk színpadra, és az Erkel színházból is érkezett két meghívás. Amikor már csak játszom, ott viszont elkezdem a próbákat. Az időmet úgy osztom be, hogy ha fáradt vagyok, mindig legyen egy kis időm délutánonként pihenni.

A Benyovszky Társaság hosszú ideje elkötelezett amellett, hogy megőrizzék és életben tartsák a 18. századi magyar felfedező és katonai vezető, Benyovszky Miklós emlékét. Céljuk, hogy a nagy utazó hősies tettei és gazdag öröksége soha ne merüljön feledésbe.

Nem is tudtam, hogy ez az értelmiségi csoport annyira aktív, hogy fáradhatatlanul kerestek alkotókat és helyszínt, hogy Benyovszky Móric kalandjait színpadi mű formájában is megörökítsék. Hozzá képest egyébként semmi, amit én összerohangálok a városok között. Benyovszkyt Kamcsatkán például bebörtönözték egy fogolytáborba, ahonnan megszökött, és a Bering-tengeren át Amerika felé akart hajózni. Ahogy északnak tartottak, az iszonyatos hideg mellett állandó viharok keresztezték az útjukat, úgyhogy úgy döntöttek, visszafordulnak, és Japán mellett Indiát alul megkerülve haladtak Európa felé, és onnan tovább Amerikába. Mindezt az 1780-as években egy korabeli hajóval! Ráadásul Benyovszkynak közben menekülnie kellett, mert az volt a mániája, hogy amerre járt, forradalmat szított.

Che Guevarához hasonlóan ő is szabadságharcos volt, nem tudta elviselni, hogy az emberek nem szabadok, és tenni akart valamit ez ellen. Ennek következtében vagy bezárták, vagy menekülnie kellett. Madagaszkáron viszont királlyá koronázták. Csodálatosan izgalmas élete volt! Több verziót követően végül Jókai Mór Gróf Benyovszky Móric című regényéből Szikora János (székesfehérvári színidirektor - a szerk.) írt színpadi művet. Először nemet mondott a Benyovszky Társaság felkérésére, majd Nagy Tibor slágerszerző musicaljét meghallva János is rábólintott. Tiborral együtt - akinek bevallása szerint élete legjobb zeneműve született - elképesztő munkát végeztek.

Fekete Mari, a legendás zenei vezető, végigkísérte a próbafolyamatunkat, amely tele volt izgalmas pillanatokkal. Bár az olvasópróbán a kezdeti nehézségek miatt kissé kételkedtünk a darabban, a hangulat mégis remek volt. Székesfehérváron élénk színházi élet zajlik, és János merész lépésként középiskolás fiatalokat is bevont az előadás tánckarába. Hihetetlenül tehetséges lányokkal dolgozhattunk együtt! A produkció végül hatalmas siker lett, és mi magunk is nagyon élvezzük a munkát, hiszen ez nem egy szokványos előadás!

Azt mondtad, az előadás kezdetét követő harminc perc múlva már szabad leszel csevegni, mert addigra úgyis végeznek veled.

Már a második olyan szerepemet formálom meg, amelyben a végzet sajnos elér. Tavaly debütált A király beszéde című színdarabban, ahol V. Henrik királyt játszom, aki csupán az első két jelenetben van jelen, majd súlyos betegség áldozatává válik. Most pedig a Benyovszky című produkcióban a kamcsatkai tábor vezetőjeként lépek színpadra, aki szintén lázadás áldozata lesz. Hiába musicalről van szó, itt nem kell dalokkal előrukkolnom, hiszen a színjátszás terén otthonosan mozgok, de az éneklés nem az én világom. Mindig is azt mondtam, hogy a musical művészetét azok tudják igazán megvalósítani, akik értik a műfajt; én pedig a prózában vagyok otthon, amit a szakma tanított meg nekem.

Hogyan sikerült megőrizned a fiatalságod, a vidámságod és a derűs életszemléleted, ami a 79. születésnapodra is változatlanul ragyog? Egy friss és élénk aura árad belőled, ami lenyűgöző!

Elragadtatottan olvastam a szavaid, annyira szépen fejezted ki magad! Az én hivatásom tele van dinamizmussal, ami nap mint nap formálja az életemet, és sosem bánkódom, ha az évad vége felé minden összesűrűsödik. Amikor a lányaim bejelentették, hogy színészi pályára lépnének, megosztottam velük a tapasztalataimat: a sikerhez 10% tehetség és 90% szerencse szükséges. A legfontosabb az, hogy olyan alkotótársakkal találkozzunk, mint rendezők vagy színházi vezetők, akik bíznak bennünk, és akikkel közös jövőt tervezhetünk. Mindig is meghívtak a társulatokba, soha nem kértem a felvételt. Latinovits György egyik írásában hangsúlyozza, hogy a színház a találkozások helyszíne. Ő úgy látta, hogy a szerencse abban rejlik, ha olyan emberekkel hoz össze a sors, akikkel igazán jól együtt tudsz dolgozni, és ezáltal folyamatosan fejlődsz. Az én lányaim, Anna és Nóra, szintén szerencsések, hiszen olyanokkal találkoztak, akik szeretik őket, és lehetőségeket adnak nekik, hogy boldogok legyenek, jó helyen, és olyan szerepekben játszhassanak, amelyekben kiteljesedhetnek.

Ahogy folytatjuk a beszélgetést, egyértelműen átsüt rajtad az a magabiztosság, ami a bőrödben való otthonosságból fakad. Nem tudom, hogy ez mennyire a véletlen műve, de az tény, hogy a szakma elismeri a tehetséged, és a közönség is imád téged!

Nem az én szerepem megítélni, hogy jó színész vagyok-e, és ezen nem is rágódok. Egyszerűen végzem a dolgomat, élvezem az életet, és nem vágyom a nyugdíjas évekre. Sokan azt mondják, hogy mázlim van, mert egész életem során azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek. Természetesen mindent megteszek, hogy fitt maradjak: már 25 éve minden nap úszom, bárhol is legyek. Fiatalnak érzem magam, az öregedés gondolatával csak 85 éves korom után foglalkoznék, ha megérem. Egy kis keserűség bújik meg a szívemben, hiszen - bár nem szabadna ezen töprengenem - tudom, hogy ennek az életnek belátható időn belül vége lesz. A fene egye meg, pedig annyira vágyom arra, hogy még nagyon sokáig élvezhessem ezt a csodás világot.