Sajnálatos, hogy így alakult, hiszen igazán emlékezetes ünnepség volt!

Október 23. számomra mindig is különleges jelentőséggel bírt, egyfajta egyedi megemlékezést jelentett, amely eltért a megszokott ünnepektől. A szabadságharc számomra közelebb állt a szívemhez, valami megfoghatatlan oknál fogva személyesebbnek éreztem. Nehéz szavakba önteni ezt az érzést, de úgy érzem, hogy a múltunk ezen eseményei mélyebb hatással bírnak az identitásunkra és a közösségünkre, mint bármi más.

Ahol felnőttem, nagyon sokáig csupán március 15. létezett számomra. Az ünnep klasszikus képe járt a fejemben: kokárdák, Petőfi, Kossuth, a 12 pont és a pesti ifjak hősiessége, ahogy azt tanultuk. Aztán, valami különös okból, megjelent az első '56-os megemlékezés. Ifjú szívvel még nem fogtam fel, mit is jelent ez az esemény, pedig már hallottam róla. Valójában csak az első beharangozott megemlékezést követően kezdtem el igazán kutatni, hogy mi is zajlott '56-ban.

Egy darabig jártam is aztán a nagy "közösségi" megemlékezésekre, felraktam a kokárdát, akárhova is sodort a sors Kassától Prágáig. Volt időszak, amikor jó volt ezt átélni. Hogy úgy gondolunk ezekre a hősökre, akik valóban harcoltak, akik valóban bátrak voltak, és valóban volt mit veszteniük; mint ikonokra, akik átélték a szabadság vágyát, majd mikor érezték, hogy ezt a vágyat beléjük fojtja a hatalom, akkor felemelték a hangjukat.

Az '56-os generációban még élt a tűz és a szenvedély. A hatalom azonban mesterien ügyeskedett, hogy ezt a szellemiséget fokozatosan kiirtja az emberekből a következő három évtized során. Szomorú, hogy a vasfüggöny leomlása után eltelt harminc év sem tudta visszahozni ezt a lelkesedést. A belenyugvás vált a normává, és csupán a netadó elleni tüntetés tudta egy pillanatra megmozdítani a tömegeket, amikor egymillió ember vonult az utcákra.

A politika meg szépen lassan felfalta ezeket az ünnepeinket határon innen és túl is. Mert mikor hallott bárki aktuálpolitikai áthallások nélküli március 15-ei beszédet? Mikor volt utoljára olyan, hogy október 23. nem a politikai mozgósításról szól? Persze, értem, hogy a múltat össze kell kötni narratív módon a jelennel, de ezt mikor nem egy politikai ellenféllel szemben tette bárki is az elmúlt tizenhat évben, a hátáron túl és innen?

Eltávolodtunk a szabadságharcok igazi szellemiségétől, és ezzel együtt elveszítettük a valódi üzeneteket is. Ma a politikai táj folyamatos kampányokkal van tele, ahol a választások végén már nem is opció, hogy valaki a megelőzők örökségét megőrizze. Ez gyakorlatilag lehetetlenné vált, különösen, ha az előd nem igazán hagyott maga után maradandót. De vajon miért nem épített? Miért feledkezett meg a politika arról, hogy a vasfüggöny leomlásában '56 is fontos szerepet játszott? Miért nem emlékeznek arra, hogy '89-ben "csupán" a szerencsénk volt, mivel az elnyomó rendszer végül önmagát emésztette fel és roskadt össze? Ezeket az áldozatokat tisztelni kellene, nem pedig valamelyik színes pártzászló díszleteként kezelni. Mert ezek a tettek nem egy-egy ember vagy kis csoport boldogulásáért történtek, hanem azért, hogy egy ország, sőt, egész régiók szabaduljanak fel.

Nincs is annál felháborítóbb, amikor propagandisták és a párt elitje verik a mellüket, mintha ők lennének a legnagyobb harcosok az utcákon. Úgy érzem, hogy 1956-ban valószínűleg inkább elbújtak volna, hogy megvárják, míg a vihar elül. Ha béke van, azt kell tisztelni, nem pedig háborúsdit játszani; ha viszont háború tör ki, akkor érdemes a helyes oldalt választani és kiállni mellette. Emlékezni mindig tiszteletteljesen kell, hiszen a hősöknek megjár a tisztelet.